Irodalmi Szemle, 2006
2006/9 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Mizser Attila: Részrevételek (Géczi János: Részkarc c. kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Ezután a szöveg után egy teljesen más szituáció intenciója válik számunkra bele- olvashatóvá a sorok közé, egészen új konstrukcióba helyezve a már egyszer olvasott, kötetben megjelent, kötetekben szereplő verseket. Egy szigorúan szubjektív asszociációs hálót szerkesztve körénk, amely meglehetősen potens olvasatoknak adhat lehetőséget, bázist. Az indícium, a költői attitűd meghatározása ezekben a helyzetekben, az ilyen jellegű válogatásokban válik igazán kimutathatóvá, mérhetővé, vagy formálódik esetlegesen egyre nehezebben észlelhetővé a percepció számára. A (meta)narrativitás egyes köteteken (sőt verseken) belül is meglehetősen termékeny, de érvényes, gazdag kontaminációra ad alkalmat, így meg hogy több mint húsz év termése hozható, kerül dialógus helyzetbe még izgalmasabb, beszédesebb az a konzisztens vonal, amely valahol Géczi János poétikájának természetes velejárója és sajátja. Ez a hangvétel, letisztulás és önreflexivi- tás alakítja ki és egyben át a költői arzenált, a művek dekódolásának meglehetősen sok, ha nem is számtalan lehetőségét jelenítve meg egy adott formában. A második pillérnek az 1996-ban megjelent Versek című kötetet tartom, a részből kiragadva, kísérletet téve az ’egész’ skiccének a megragadására. Egyébként ebben a könyvben található többek között az itt még többes számot viselő köteteim alakváltozata is. De számomra nagyon erős, jellegzetes felezőnek, középpontnak tetszik a következő kiragadott rész: „ ott mikor múlt a másik idő még nem jött elő de éppen percenéssel előtte még ne tudd de azért mégis sejtsed az érzést mely rázná a tested" (Rizlingdémon) A játékba hozott irodalmi múlt, könnyed, közvetlen viszonyt terem a történetiség, időbeliség és a költői attitűd/szubjektum között. Visszautalva a hagyomány egyfajta meg- teremtődésére, létrejöttére. A nyitás-zárás össze-, illetve egybejátszására. A vég és kezdet azonos ontológiai szituációjára, amely a költői szubjektumot akár szolidan szemlélheti is, de jelentésétől függően nem törődve azzal, figyelmen kívül is hagyhatja azt. Ugyanakkor egyértelmű sajátosságként magában hordozva az ént, tematizálva, mint egyfajta miniatűr lírai rekvizitumot. Nem tévesztve természetesen szem elől a lírai alany individualitását. Megteremtődését a részülésben. Ez a folyamat egészen addig vésődik (a harmadik pillérig), amíg el nem ér a műtárgy végéig, határvonaláig. Amely a mi esetünkben egy a 2002-es kötetből válogatott vers: „A jelene pusztítja el. Kétségtelen. A halhatatlanság sötétje vagy a meghatározatlanság káosza adja rá kabátját eldöntött. Lötyögni fog rajta. S nem állják ott körbe majd a tükrök: nem látszik bennük
