Irodalmi Szemle, 2006
2006/9 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Mizser Attila: Részrevételek (Géczi János: Részkarc c. kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Összegzésképp elmondhatjuk, hogy Adamikné Jászó Anna olvasásról szóló kitűnő könyvének végkicsengése a tanítási és tanulási módszerek jobbítását, a módszertani cizellálás sürgetését célozza meg olyan szintetizált anyagban, amely feldolgozza és egybefogja az olvasástörténetet, a szövegértő olvasás rendszerét, a retorikai gondolkodást és a tranzakciós olvasáselméletet egyaránt. A szerző gondolatmenete, bőséges irodalom- jegyzéke irányt mutat a kutatóknak; meggyőző, világos stílusa pedig minden más olvasónak is. Gondos, egyéni, olykor személyes lábjegyzetei mind a szakemberek, mind a ta- nulnivágyók számára hiteles és élvezetes olvasmánnyá teszik az egyik legszigorúbban veendő és kiemelendő elméleti és gyakorlati kérdéskör, az olvasás múltjának és jelenének feldolgozását. (Trezor Kiadó, Budapest, 2006, 609 p.) MIZSER ATTILA Részrevételek Géczi János: Részkarc című kötetéről „A röppálya lehetőségei közül amelyek egykor fölrajzolódtak ” Meglehetősen nehéz feladatra vállalkozott a szerkesztőjelen esetben Reményi József Tamás, amikor egy Géczi János válogatott verseit tartalmazó kötet gondozására tesz, tett kísérletet. Ugyanis a rendkívül termékeny alkotó kényes és rázós helyzet elé állítja a mindenkori szerkesztőt, és remélhetőleg még a majdani szerkesztőket is. Különös tekintettel arra a körülményre, szituációra gondolok, amikor is egy olyan szerzővel van dolgunk, aki kellőképpen kísérletező, határokat feszegető poétikája mellett, rendkívül egyenletes és színvonalas korpuszt volt képes eleddig papírra vinni, teremteni. A Részkarc című kötet jó húsz év termését gyűjtötte egybe, próbálva ívet rajzolni az adott gerinc szabta határok közé. A remek, számomra különösen tetsző, ambivalens cím, címválasztás szintén jól példázza a gyűjteményes, válogatott verskötetek szinte lehetetlen, abszurd vállalkozását, a kísérlet kezdeményezésére. Az intrót az először itt debütáló versek jelentik a könyvben, pontosabban azt három 2003-ban írt mű képviseli, hogy aztán az 1983-as kötettől (Léghajó és nehezéke) ízelítőt kaphassunk, belenézhessünk a pálya, a pálya képének egyes szegmenseibe, kiragadott karcaiba, amelyek belénk metszik változó vonásait a költőnek, a versíró szövegeinek, amelyek valahol bennünk vagy rajtunk egy alig észlelhető, észrevehető sajátsággá, entitássá alakulnak lassan, egészen a 2002-es, A visszavont tekintet című verseskötetig. Igazából az én olvasatomban három meglehetősen markáns, meghatározó pillérre építhető a Részkarc olvasási stratégiája, dramaturgiája. Az első ilyen támasz, A vers nem hoz megnyugvást című költemény, amely ideális felütéssel nyitja, ugyanakkor kérdőjelezi meg az olvasó szerepét, az újraolvasás lehetőségét, illetve annak lehetetlenségét: „A vers nem hoz megnyugvást. Újra és újra élteti A cseresznye ágán a piros izzást hol lángra kap hol elszedi... ”