Irodalmi Szemle, 2006

2006/6 - SZEMTŐL SZEMBEN - Tóth László: „Pozsonyban születtem, magyarnak születtem...” (esszé)

Adalékok Peéry Rezső élet- és pályakezdéséhez I.

ta, mellyel párhuzamosan - hangsúlyozandó szakítását korábbi életével (énjével?)- fölvette a Peéry (írói) nevet is.

Az irodalomtörténet-írás mind ez ideig nem adott választ a kérdésre - igaz, föl sem tette mi lehetett az oka annak, hogy írónk, pályája kezdetén, időre-órá- ra eltávolodott osztályától, sőt, bizonyos mértékig szembe is fordult vele, s a tőle eszmeileg-alkatilag idegen kommunista ideológiák, mi több, azok rappista szélsősége közelébe sodródott. Az eredendően a családjából hozott erős szociális érzékenysége föltehetőleg nem lett volna elegendő ehhez, s az a fajta vélemény is csak részlegesen magyarázza a problémát, hogy a baloldaliság bizonyos értelemben korszellem volt, s szerte Európában - így magyar viszonylatban is - hosszasan lehetne sorolni azokat a polgári származású gondolkodókat, szellemi embereket, a- kik hosszabb-rövidebb időre belegabalyodtak a baloldali, szocialista és kommunista mozgalmak és ideológiák hálójában. Peéry esetében az osztályával való szembefordulás gyökerei vélhetőleg a családja elleni késő-kamaszkori lázadásában keres- hetők( a mozgalmi élet - legalábbis kezdeti szakaszában - a családi élet kötöttsége és az otthoni elvárások miatt önmagára erőltetett fegyelem ellenében a szabadság élményével (illúziójával) ajándékozta meg, s egyre inkább gúzsba kötöttnek érzett személyisége a kibontakozás, a kiteljesedés felé mozdulhatott el a Sarló révén. A Limbacher családról eddig idillikusnak hitt képről kiderül, hogy az talán nem is volt olyan harmonikus.

Peéry naplójában szembefordult az édesanyjával, dühödten ostorozta - vélt- képmutatását, gátakat szakító hirtelen indulatait, felületességét, mintha őt okolta volna a maga „kis, elgatyázott életéért”. Hogy írónk ezen, anyja ellen irányuló, naplóbeli kifakadásait jobban megérthessük, tudnunk kell, hogy Peéry serdülőkorú éveire - tizennégy-tizenöt éves korára - édesapja már túl volt az ötvenen, az édesanyja a negyvenen, s a nővérei is eladósorban voltak. Ha pedig mindehhez hozzávesszük a velük együtt élő, erős akaratú - anyai - nagyanyját, édesapja feltételezhető örökös elfoglaltságát, azt, hogy vélhetően csak kevés időt tudott együtt tölteni a családjával, s gyaníthatóan ennél is kevesebbet fordított a kisfiával való bensőséges együttlétekre, az édesapja és édesanyja közötti villongásokat, „házassági háborúságokat”, édesanyja higanyszerű hangulatváltásait, érthető, hogy a problémáival egyedül maradt kamaszfiú a nőuralmat érzékeli a családi házban (egy helyütt édesanyjáról is ezt jegyzi fel: „egy végzetes hibája van: nő”).

Persze, másfelől az is kiderül: igazából önmagával volt baja: rájött, hogy ha sok mindenért szívesen, illetve részben joggal át is hárítaná a felelősséget a környezetére, önmaga arcvonásaiért, sorsáért végső soron nem tehet mást felelőssé, s az önépítkezés, önazonosságának megteremtése, belső egyensúlyának kiküzdése elsősorban az ő ügye kell legyen. Fáradtnak és levertnek érzi magát, unalmasnak, mint „egy bál utáni vasárnap délután, mikor kifogyott a mozijegy”. Fásultan nyugtázza a betörtségét, az engedelmességét, azt, hogy már nem lázad, s megtanult parírozni. Felvetődik benne, hogy vajon meddig lehet valaki ura akaratának, s felrém