Irodalmi Szemle, 2006
2006/6 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (7) (Krúdy Gyula, tanulmány)
Magyar líra és epika a 20. században (7) 23 tán a halála után hamarosan újra fölfedezték, most már mint vérbeli modem írót, mint a magyar Proustot, ami szintén félreértése művészetének, hiszen annak nemhogy nincs köze Az eltűnt idő...-höz, hanem időszemlélete ellentétes is vele. Majd a kommunista közjáték engedékenyebb korszakában, vagyis a hatvanas évektől kezdve ismét a szakmai figyelem előterébe került alakja. Kitűnő monográfiák és tanulmányok sora készült életművéről, feltárva azt teljes pompázatában, gazdagságában és egyedülvalóságában a magyar irodalom fejlődéstörténetében. A Jókai- és Mikszáth-hatás (A podolini kísértet; A podolini takácsné) mellett nem elhanyagolhatók azonban a világirodalmi ihletések sem, különösen Turgenyevé és Puskiné az író pályakezdésének korszakában. De még az írásművészetének karakterétől merőben idegen naturalizmus is megkísértette (Az aranybánya). Krúdy már pályakezdő korszakában is rengeteget írt, főként novellákat, mégis viszonylag későn, csak a tízes évek elején találta meg hangját, s távolodott el tartósan ifjúkorának mestereitől. Móriczcal vagy a naturalistákkal ellentétben, Krúdy hőseinek a belső világát tárja föl, álmaikat, vágyaikat, nosztalgiáikat. Prózájában mindenekelőtt a lélek tartományait járja körbe, s korának nagy társadalmi feszültségeit és erkölcsi relativizmusát is ebből a belső fókuszból láttatja. Ezekből annyi kerül be szövegeibe, amennyi a hősei tudatán átszűrődik. Lirizált prózának is szokás az ilyet nevezni, mely, ha a stílusát nézzük csupán, nagyon messzire esik Móricz drámai, pergő, tömör prózanyelvétől, ám annál több rokon vonást mutat a századfordulós növellisztika impresszionista és szecessziós áramlatával, Petelei, Szini Gyula, Lövik vagy a két Cholnoky munkáival. A szubjektum belső tere azonban nála oly mértékben kitágul, hogy a külső világból szinte mindent képes magába szívni, s így a teljesség érzetét kelteni olvasójában. Joggal állapítja meg a Krúdy-hősök személyiségrajzát vizsgálva Kibédi Varga Áron, hogy: „Nem objektív világ ez, nem egyenértékű partnerek állnak egymással szemben. Krúdynál csak egy nézőpont van, mindent az elbeszélő vetít ki magából, általában még azt is, amit a többiek mondanak.”<28) Alakmások. Ez az elbeszélő hol a harmadik személyű narrátor, hol az író valamelyik alakmása ( Szindbád, Rezeda Kázmér, Józsiás úr stb.). Az alakmás úgy teremt távolságot a szerzővel szemben, hogy rejtve megőrzi annak személyességét és közvetlenségét, annak mintegy képzelt, kitalált, vágyott vagy lelkiismereti énje, mint az Álom Czifra Jánosnak, a temetésrendezőnek. Szindbád vagy Rezeda Kázmér nem azonos Krúdy Gyulával, hanem inkább megfogalmazója az írót nyugtalanító hangulatoknak, annak a borús, melankolikus világlátásnak, amely az egyiket arra sarkallja, hogy időről időre elhagyja Budapestet, a másikat pedig végül, sikertelen öngyilkossági kísérlet (A vörös postakocsi, 1913), majd az Alvinczi Eduárd és Krónprinc Irma társaságában eltöltött utazást követően (Őszi utazások a vörös postakocsin, 1917) a buddhizmus révébe vezeti. Szindbád utazása azonban időutazás is a végleg elmúlt ifjúságba (Szindbád ifjúsága, 1911; Szindbád utazásai, 1912; Francia kastély, 1912). Jelen és múlt konfrontálódik és mosódik össze bennük. Szindbád igyekezete, hogy élete második felében újraélje ifjúságát, eleve kudarcra van ítélve. Mint Bori Imre
