Irodalmi Szemle, 2006
2006/6 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (7) (Krúdy Gyula, tanulmány)
Grendel Lajos írja: „utazgatásai során mintegy keresi a emléket, de csak kiürült vázukat találja, az egykori gazdag valóságnak csupán a morzsáit, hiszen közben nemcsak a Szindbád- mezben tetszelgő változott, hanem a világ is körülötte.”,M) A korai Szindbád-történe- tekben, bár föllelhető már bennük az író elidőtlenítő technikája, múlt és jelen szembeállítható még. A múlt szebb, szivárványosabb, értéktelítettebb a jelennél, ám elérhetetlen és megismételhetetlen, s ebből fakad az impresszionista szöveg fájdalmas me- Iankóliája. Másrészt a jövő dimenziójának teljes hiányából. Szindbád számára csak a múltba vezet út, a jövő felé sosem, de a múlt is csupán délibáb. „A történés nála állandó lebegtetésben jelentkezik: egyidejűleg már-történt, most-történik, fog-történni. Az időt radikálisabban függeszti fel, illetve relativizálja, mint Proust.”(30) Szindbád a legsűrűbben visszatérő alakja Krúdy prózájának, „különös, ellentétes vonásokból összetett figura: cinikus különc és csupa szív ember, szerelmet unó és mindig csak szerelmes kalandot és otthoni meleget egyformán élvező és odahagyó, nyugtalan lélek, akinek e vonásait nem magyarázhatjuk az emlékbe, múltba, álomba feledkező világ ironikus bemutatásával” - írja Szauder József.(3l)De Szindbád lelki rokona Az utitárs (1919) Pálfi Pálja is, aki miatt a szép és szűz Eszténa a folyóba öli magát és a leginkább önéletrajzi regénye, az N.N. (1920) elbeszélője is. A léha Budapest. A Krúdy-regények három leggyakoribb színhelye a Szepesség, a Nyírség és Budapest. A Szepesség és a Nyírség a magyar múlt két arcát őrzi: a régi patríciusságét az egyik, a dzsentri-népit a másik, míg Budapest az átmenet a régi és az új Magyarország között. Krúdy először a postakocsi-regényekben tárja föl ennek az átmenetnek az ambivalenciáit, a világvárossá duzzadó Budapest árnyékos oldalait, léhaságát és romlottságát, méghozzá a szintézis igényével. A szintézis elmaradt, helyette viszont A vörös postakocsival és az Őszi utazások a vörös postakocsin cíművel a magyar regény történetében addig járatlan útra lépett. A Jókai-, Mikszáth-, Móricz-regényekhez, de még a saját korábbi regénykísérleteihez képest is eljelentékteleníti a külső cselekményt. Az első postakocsi-regénynek újdonsága az is, hogy főhőse nem az alakmásként megjelenő álmatag, kissé oblo- movi Rezeda Kázmér, nem is a nagyravágyó Horváth Klára és a kissé halvány és visszahúzódó másik vidéki színésznőcske, Fátyol Szilvia, tehát a regény előterében mozgó figurák, hanem a fizikai valóságában többnyire a háttérben maradó dúsgazdag, különc, lóversenyeken triumfáló, előkelő bordélyházakat látogató, magát a múlt tárgyi rekvizítumaival körülvevő nagyúr, Alvinczi Eduárd, aki őseit a honfoglaló magyarokig vezeti vissza, s mintegy jelképe a letűnő 19. századi Magyarországnak. Mert hiába van csak ritkán jelen a regény lapjain, a regény minden fontosabb motívuma és szerkezeti eleme az ő személye köré szerveződik. A vörös postakocsi az első olyan magyar regény, amelyben a külső világ már a szereplők belső világának a prizmáján keresztül is megjelenik, sőt elsősorban azon. Végül, de nem utolsósorban, a postakocsi-regényekben érik be végleg az a prózanyelv, amelynek impresszionizmusa és szecessziós finomkodása elválaszthatatlan a 20. század eleji budapesti valóság illúziótlan ábrázolásától, melyet a főszereplőkön ki-
