Irodalmi Szemle, 2006
2006/3 - SZEMTŐL SZEMBEN - Duba Gyula: Katarakta (2.) (Fejezetek Az élet lehajló ága című regényből)
Duba Gyula let számára csodaszámba mennek. Ami érinthetetlen, láthatatlan és megfoghatatlan, mégis tudunk jelenlétéről és érezzük munkáját, titokzatosnak tűnik fel. Kozmikusjelenségek és erők közt járunk, mindennapi csodák tömkelegében élünk, s nem gondolunk rájuk, mert csak a beavatottak és kiválasztottak számára használhatók, számunkra érthetetlenek... a végén filozófus leszek, véli a férfi. A televíziós kép, melyre emlékezik, az ismeretlen páciens kiszolgáltatott szemtava, idegesen remegő szürke mezőség nyitottan tűri, hogy beléhatolnak és felbolygatják. Ilyen képet nyújt most a férfi jobb szeme. Nem láthatja, de érzi. Úgy érzi, ahogy a bennünk lévő dolgokat érezzük, a szavak és fogalmak anyagiságát, az érzések testiségét s néha az igazságot, amikor nem formája van, hanem természete, valamiféle lényege, mely testünkben lakik és bennünk él. Ahogy az ösztönök mélyebben hatnak a gondolat minőségére, mint hinnénk! A nem látható, ám látomásként felidézett szemben, amely most az ő szeme, sajátos ingerek és furcsa rendülések bujkálnak, valamiféle csuszamlások és átváltozások remegései, helyüket változtatják és érintkeznek, majd elválnak egymástól, lassulnak és felgyorsulnak, néha elcsitulnak, majd ismét felzajdulnak, békésen zsongnak, majd mintha lázon- ganának, teljes felfordulást jeleznek, ám a fájdalom ingerküszöbéig nem jutnak el. így érzi, mert igazából semmit nem érez, nem tudja, mi történik vele, ezért a hiányba, a semmibe beleérzi a megismerhetetlent. Tárgy lett, mellyel valamilyen módon foglalkoznak. Öntudata éber, ám nincsenek információi, így tanácstalan. A közelben halk zene szól, finom ívű klasszikus dalamok hajladoznak, a tűzgömb ismeretlen rendeltetésű, ám emberi méretű napnak tűnik fel, bár kozmikus értelemben vakítja a fénye. Szinte már folyékonyan izzik, kifogyhatatlan energiájú atommáglya, belső magmája pokolian gomolyog, vörös örvények nyílnak benne, a krematóriu- mi kemencék benső tere izzik így, s mintha a messzi-messzi távolban a borús ég mennydörögne. Majd ismét izzón fehér és betölti a mennyezetet. Néha egy-egy szúró szakítás már-már átlépi a fájdalom ingerküszöbét, s a férfi várja, mikor lesz vége, időérzékét elveszítette, kezdi úgy érezni, hogy a vakító tűzgömb már irdatlan idők óta perzseli, bár sejti, hogy néhány perce csupán: az igazság, hogy a szokásosnál valóban tovább tart a műtét. Legyen vége, a fény egyre kibírhatatlanab- bul vakít! De a fájdalom ingerküszöbének kitartó ostroma is egyre kétségbeejtőbb. Aztán egyszerre, ahogy a villám földet ér, kialszik a fény! A zene is elhallgat, a férfit váratlanul éri a ráomló sötétség. S egy hang szól, valahol felette, mintegy a mindenható tűzgömb helyén: megvagyunk, köszönöm az együttműködést! Kinek szól, gondolja, az asszisztenseknek vagy... nekem?! Arcáról leveszik a lepett és bal szeméről a tapaszt, a világ képe, a tárgyak körvonalai és színei ismét felderengnek előtte. Jobb szeme sűrű ködbe mered, kábán hunyorog a tűzgolyó fénye után. Teste azonban mozgékony, támogatás nélkül leszáll a műtőasztalról, szervezete közönyösnek tűnik fel, mintha nem élt volna át égi fényű kataklizmát, akárha semmi nem történt volna. S ez a nap hátralévő részében így marad. Szemén ragtapasszal, szemcseppekkel és zenével telnek órái a la
