Irodalmi Szemle, 2006
2006/3 - Duba Gyula: Lexikonunk dicsérete (esszé)
Lexikonunk dicsérete kát, alapos átdolgozásokat javallók. A támogatók, mert vannak ilyenek is, sem „maradéktalanul” elégedettek. Részben érthetően, a kézirat helyenként valóban nyers, kiforratlan. Másrészt az irodalomtörténeti intézet véleményezőinek magatartásában olyan határozott és a priori az elutasítás, hogy túllépi a szokásos lektori kifogások keretét. A hatóság alapvető átdolgozást és újabb véleményeket követel. A rendszerváltásig tartó folyamatot nem részletezem, irodalomtörténészek dolga lehetne. A mű megjelenésének, pontosabban a kézirat hosszú elfektetésének adminisztrációs közege, az elutasító vélemények elemzése kortörténeti dokumentáció. Akadhattak olyan észrevételek, amelyek aktuális ideológiai kifogásokra, irodalompolitikai tiltásokra utalnak, megtette a magáét a korszellem! Az igazi akadály más lehetett! Nevezetesen az a célszerű és öntudatos, átfogó nemzetközösségi erő, azok a szellemi energiák, amelyek a műből sugároztak. Az ideológusokat-politikusokat kellemetlenül meglephette, jószerével megdöbbentette a széles és átfogó kulturális gazdagság, a jelenségek és kezdeményezések méretei, az eszmék és kötődések erőrendszere, az életképesség és közösségi akarat kifejeződése, melyeket a kézirat látensen megfogalmazott. A kor politikai és kulturális vezetői, az ideológiai hatalom képviselői aligha ismerték, nem ismerhették a hazai magyar írásbeliség és kultúra történeti mélységét, mennyiségi és minőségi méreteit. Nem tudták kiterjedését, vázlatosan érzékelték valós gazdagságát és értékrendjét, kellemetlenül érintette és megdöbbentette őket a „nagyvonalúság”, a valóságanyag gazdagsága és az életenergiák intenzitása, az identitástudat ereje, mellyel története során a szlovákiai magyar irodalom megvalósította önmagát. S bizonyára az ún. szlovenszkói írásbeliség és sajtó kiterjedtsége, melyet a háború utáni évek totálisan felszámoltak és eltemettek. Ezért csúszott évről évre a kézirat! Annak idején, 1983 után minden évben a kiadói tervünkben szerepelt a kötet, megjelenésére azonban nem kerülhetett sor. A kényszerű és elvárt lektorálás során az ajánló véleményeket „megfúrták” az elutasítók, mintegy kialakult a lexikon „kiadhatatlanságának” pszichózisa, a szerkesztőség igyekezett megfelelni felelősségének, szándékáról azonban mások döntöttek. így múlt el, sziszifuszi küzdelemben a rendszerváltásig egy évtized... * * * S még azután sem kedvezett az idő, az átszerveződő kiadói életet gazdasági nehézségek jellemzik. Bizonyos stabilizálódás után, néhány év múltán az új kiadó, a Madách-Posonium élén Dobos László igazgatóval, tervébe veszi a lexikont. A Magyar Köztársaság Művelődési és Oktatási Minisztériuma anyagi részt vállal a kiadásban. De amikor már meg van a „mindenható” pénz, akkor sincs megoldva minden. Mennyire a formák rabságában (is) élünk! A régi szempontokat felfalják az újak! Ami a múltban érdem, később hátrány lehet. Ami ma jóhiszeműség, holnap talán elfogultság lesz! Nem, nem a történelmet kellett átírni, sem a múlt minősített és értékelt vonásait megváltoztatni. Az adatok, a tények, nevek és művek értelme maradt, nem vesztek el az értékek, haszontalanságok sem avanzsálhattak mi
