Irodalmi Szemle, 2006

2006/12 - Gál Sándor: Az Egy és az Egész (elbeszélés)

Gál Sándor

A kék távolság.

Valahol fent, a fehérség helyén. Kékség tengere, új tenger. Úszik az időben.

Suhogás.

Fák árnyéka a szélben.

Valami reccsen. Valaki kiált.

Éhes vagyok. Éhes vagyok. A tengert akarom, adjátok nekem a tengert. Azt a fentit, a szél árnyékában.

ígyRingassatok. Ringassatok. Fehér, fekete, piros, kék. És zöld.

Tenger. Új tenger. Oldozzatok, oldozzatok fel!

Az emlékek első napja a szemben... Fogadd be önmagad, emlékezet. Áradj, új tenger. Áradj, kékség! Növekedj!

Hajók indulóban. Szél a vitorlák fehérségében. Új mindenség ring. Árnyékok a szélben.

Tisztuljatok meg, új áramlatok, saját emlékeitekben, tavaszi esők zizegésé- ben, lombok susogásában, éjjelek csendjében...

Kettőben a harmadik.

Harmadikban a kettő.

Él tovább a mindenség emlékezete, fordul, terebélyesedik, s válik égig érő fává. Mese indulásává, mesék forrásvidékévé, tiszta csobogássá.

Emberivé.

Büszkévé, szánandóvá, nyomorulttá.

Apokalipszis. János jelenései.

Nem a vég. A kezdet.

Mozdul. Lábát nekifeszíti a kékségnek, amit tengernek vél, s amiről az ür egyszer reá zuhan.

Már lát. Eget, színeket, mozdulatokat.

Már érez. Hideget, meleget, ízt, szagot.

Körülötte bűzlik az emberi mindenség.

Hall: lépések neszét, anyja szavát, ágak pattogását.

A szél zúgásában alszik el.

Már nagyon messze van András napja. Elmúlt a karácsony, el az újév. A Dunán felengedett ajég, a Lehen-árokba feljöttek a Dunáról ívni a csukák, s maholnap kihajtják a csordát a tavaszi legelőre.

Durran a karikás ostor, szakad a sugár.

Csak a vetések fagytak ki a télen. Isten átka rajtunk. Gonosz a világ. Bűnös az emberiség.