Irodalmi Szemle, 2006
2006/12 - Tóth Elemér versei (Még itt vagyunk, A szép halott..., Szívroham, Meghalni?, Vágyott ajándék, Egy jó magyarral..., Didergös, Üzen az ősz)
Tóth Elemér versei Meghalni? Meghalni? Ugyan! Ezüst hóban?! Jeget nevelő takaróban? Meghalni? Ugyan! így tavasszal?! Szerelmes szívvel szakadatlan? Meghalni? Ugyan! Itt a nyárban?! Térdig, derékig vadvirágban? Meghalni? Igen! A szép őszben. Dús aranyaktól viselősben. Vágyott ajándék Nem tudom, mily varázslat: örülök, hogyha látlak. Fényt kölcsönzői a napnak.- A percek, hogy szaladnak... Mert perzselő szép nyár vagy, tüzet adsz minden vágynak. S ha bátorságra kapva ölelnélek magamba, te eltűnsz, mint az árnyék; maradsz - vágyott ajándék. Egy jó magyarral... Török Elemér halálára Megint temetünk - sír az ég, dörög, Nagy Lajos után elment jó Török. Nem ír több verset, nem lobog szilaj szívében csodás magyarféltő dal. Elárvult minden - Lelesz, Abara, nem világít ránk „fejed havasa”. Csak árvaságod nőtt az égbe fel, de emberséged ott is énekel. A Tice partján búsan jár a szél, nem neked, most már csak rólad mesél. Mert holtodban is itt dohogsz velünk. Vagy délibábot űzünk, kergetünk...?! Soha nem gyógyul már be ez a seb. Egy jó magyarral megint kevesebb. II. Magányba menekültél, jaj!, a szívedig hűltél, barátom. Tegnap még itt örültél, versek szárnyán repültél - ma álom. Elmentél, mi didergünk, zokog érted a lelkünk, csak sírunk. Lásd, mindnyájan szerettünk, biztatást benned leltünk, hát hívunk. Osztozz a királyságon, lépj át a vén halálon, vigyázz ránk. Ne hulljon csúf gödörbe, megalázva örökre, a fajtánk.
