Irodalmi Szemle, 2006
2006/11 - TALLÓZÓ - Pécsi Györgyi: „Mocsok által jutunk kincshez” (Szilágyi Domokos megzsarolásáról)
TALLÓZÓ „Mocsok által jutunk kincshez” Költő és titkos ügynök - Szilágyi Domokos Amikor a szent életűnek ismert Zoszima sztarec meghalt, a kolostort elözönlöt- ték a csodavárók, szerzetesek meg laikusok. Akkor azonban különös dolog történt. A csont-bőr aszkéta holtteste a várakozással, a szent hagyománnyal szemben nagyon hamar elkezdett szagot árasztani, közönséges hullaszagot, ahelyett, hogy szenthez illően testét érintetlenül hagyták volna a bomlás jelei. A szerzetes ellenségei megdicsőülve érezték magukat, korábbi tisztelői pedig, mert csalódtak a csoda elmaradása miatt, haragjukban Zoszima ellen fordultak és tiszteletlenül viselkedtek. „A hitetleneket káröröm töltötte el, ami pedig a hívőket illeti, akadtak köztük olyanok, akik még jobban is örültek, mint a hitetlenek, mert »szeretik az emberek az igazak bukását és gyalázatát« - ahogy maga a megboldogult sztarec mondta egyik intelmében.” Dosztojevszkij szerint Zoszima sztarec nem volt szent, közönséges halandó volt, olyan, mint akárki más, habár sokat gondolkodott bűnről, bűnösről, megbocsátásról. Szilágyi Domokos - nem volt szent, ember volt, gyarlóbb, mint tudtuk és hittük. Versei, cselekedetei alapján okkal gondoltuk, hogy különb nálunk, kortársainál, hogy ezt az istenadta tehetséget, a szó és a tett azonosságára nagyon kényes költőt egyenesen az ég küldte abba a megnyomorított országrészbe, hogy jelet, „acél bátorítást (s vigaszt ha kell)” adjon. Most úgy érezzük, meg lett sértve, meg lett gyalázva a tisztaság metafizikai értelmébe vetett szép hitünk. A tisztaság, amire oly kényes volt a költő, s amiért oly igen szerettük verseit, igen, ez a tisztaságmítosz most összeroskadt. A romániai magyarság, a- mely - kisebbségi helyzeténél fogva - bensőségesebb, familiárisabb viszonyban érezte magát íróival a diktatúra éveiben, különösen kifosztottnak érzi magát. A hónapok óta lappangó gyanakvásokat föloldotta a család, azzal, hogy Nagy Mária, utolsó esztendeiben a költő élettársa, az öcs, Szilágyi Kálmán, és a történész Stefano Bottoni szeptember 28-án este közös nyilatkozatot adott ki (www.transin- dex.ro). amelyben közzétették mindazt, amit mostanáig tudni lehet Szilágyi Domokos ügynök múltjáról - lefegyverző nyíltsággal és őszinteséggel. Elejét venni a susmorgó pletykáknak, meg abban az erkölcsi meggyőződésben, hogy „»Két ember közt legrövidebb / út az egyenes beszéd«”. Szilágyi Domokos háromszor szólította meg elemi erővel a magyar irodalmat. Először életében radikális lázadásával, merész formaváltó verseivel, másodszor ön- gyilkosságával, amelyet a kortársak egyértelműen a diktatúrával szembeni utolsó nagy tiltakozásának tekintettek. És most harmadszor, amikor arra kényszeríti utókorát, minket, hogy számoljunk le a legendákkal, nézzünk szembe azzal a gyötrelmes korral, a- mit magunk mögött véltünk hagyni. Tisztázzuk a múltnak, ötvenhatnak meg mindannak, ami utána következett, a „létezett szocializmusnak” az összes összekuszált erkölcsi örökségét. Sejtettük eddig is, a tisztázás sokszor fájdalmas lesz és megrendítő, mert „nemcsak a gyávák ússzák meg szárazon, és nemcsak a hősök tesznek valami emlékezeteset” (Lászlóffy Aladár), de ekkora övön aluli ütésre nem számítottunk. Szilágyi Domokost a magyarországi ötvenhatot követő romániai megtorlások ide
