Irodalmi Szemle, 2006
2006/11 - Duba Gyula: Parasztírónk a múlt századból (Sellyei József munkásságáról) (esszé)
Duba Gyula mondatfuzés és grammatikai értelemben parasztosan archaikus. így szemlélve némileg talán modoros is. De ez nem csináltságból, egyénieskedő stilizációból következik, hanem nyelvezete valósághűségéből és eredeti gazdagságából. Világa téridejét oly bőségben tartalmazza, szinte ontja az élet nyelvi-fogalmi jegyeit, a parasztélet érzelmi és tárgyi részleteit és egy regionális nyelv minden gazdagságát, tehát egy kallódni készülő világ szimbolikáját, hogy ma „régiesnek” tűnhet fel. Bár semmivel sem avíttabb, mint más - akár későbbi - szövegek, melyek a magyar parasztság újkori drámáját és huszadik századi tragikus metamorfózisát követik s megjelenítik. Érintettem már, hogy Sellyei térideje mintegy „időtlen”, megtörténnek benne a dolgok és a tettek élnek. Balladák és mítoszok ideje ez. Meg a népmeséké s a csodáké! De a nyelvezet „ideje” és a történetek „időtlensége” közt nem keletkezik feszültség. Mintha nyelve valamilyen módon az idő - vagy időtlenség - rokona lenne. Stílusa tényközlő, megállapító és rögzítő, kijelentő mondatokkal. De ezeket valamilyen belső líra fűti. Mintha a mondat, az állítás megkérdőjelezné és feltételes módba helyezné magát! Talán ebben rejlik balladisztikus hangulata, spirituális eleme. Akár a költészet transzcendenciái! (Fábry: „A lírai realizmus: a realitás költészete.”) Mintha elbeszélő művészetét ösztönei szerveznék. Nem kísérletező, fikciói sem játékos képzelődésből lesznek, egyedüli célja, mintegy természete a minél hüebb önkifejezés! Érzésem szerint olyan elemi minőséget teremt, a- mely az írás ősi értelmére utal, atavisztikus küldetésére enged következtetni: befolyásolni általa a sorsot és szembesülni, mintegy kiegyezni a végzettel! Annak árán is, hogy a kifejezhetetlent törekszünk kifejezni! A civilizáció gyarapodásával bővül a művészetek formateremtő képessége. De a törekvések mélyén, az ösztönök forrongásában az atavisztikus vágy folyamatos! Munkál az íróban, bár talán már fel sem ismeri! S talán sosem ismerte fel, ám engedelmeskedett neki. így aztán az író, az írás, alighanem megismerhetetlen, mégis törvényszerű módon mindig az emberi lét mélységeinek és titkainak a táján kutakodott. Gyakran, különösen a kezdet kezdetén egészen gyakorlatias módon. Az ógörög irodalomban terjedelmes verssorokat és hexaméterekbe foglalt ismereteket, gazdasági tennivalókat találunk a földművelésre s a termelésre vonatkozóan. Az Ószövetség könyvei - Mózeséi különösen - teli a pásztoréletről és paraszti munkáról, természetes életmódról és építkezésről szóló ismeretekkel és tanácsokkal, sőt törvényekkel. A talán kezdetlegesnek tűnő, ám irodalmi értelemben is jelentős tények belefolynak a történésekbe, az ember s a nép sorsának részei lesznek, anyagi létének formálóivá válnak, meghatározzák hitét és szellemiségét. Helyt kapnak a jellemformáló mesékben, a mítoszok és legendák valóságában, melyekből kialakulnak az irodalom forrásai, az emberi szellemiség és egyetemes kultúra tartalmi bősége és formavilága. Lényegében: a civilizáció. Felesleges lenne hosszan követni a folyamatot, az irodalomtörténet számon tartja. Azért idézem, mert Sellyei írásművészetében ennek az ősi ösztönnek, a föld- és természetközelségnek a jelenlétét látom, genetikai értelmében is korszerű megnyilvánulásának érzem.
