Irodalmi Szemle, 2006
2006/10 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: A szürrealizmus technikai okok miatt elmarad (Ardamica Zorán: heteroteXXXtualitás című verseskötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE gítetlenséget, izgatottságot, hogy felkészülhessünk a következő, a per című szakaszra. A költő itt már szigorúbb, egyre szókimondóbb és egyre mélyebbre hatol. Radnóti elvesztett történelmi perének állomásait járja végig, de a végén kénytelen felfedezni, hogy nem is annyira az áldozat, mint inkább a tettesek oldalán áll maga is, hiszen csak a nézőtérről nézte végig az„előadást”, s az utolsó sorban keserűen figyelmeztet, hogy mindenért fizetni fogunk. Nem tud tehát menekülni az erkölcsi ön- gyötréstől a szerző, akár a tettes, akár az áldozat bőrébe bújik. Az én nem vagyok proletár című, megállíthatatlanul hömpölygő „panaszvonatban” már tettesből áldozattá „nő fel”, József Attilához fohászkodik, de ennek a rémlátomásnak is beillő nagy lázadóversnek a kisember hőse alig lát kiutat ebben a lázadásban is, talán, mert még József Attilánál is többet látott. A következő szakasz a válság, a válságba jutott művész, a megfeneklett művészet szakasza. Az xxx rondó, a bevezető vers egy„ronda rondó” az írásképtelenségről, a szövegbénaságról, a költészethalálról, afféle sorvadó vers. A költő azonban képtelen teljesen egészében a művészet omladozó elefántcsonttomyába menekülni, még itt is kísérti a nyomorult való élet: az avantgárd füstkockákban című versben az én nem vagyok proletár egyes gondolatai ismétlődnek meg. Pedig ehhez a szakaszhoz jobban illik a gátlástalan erotika, az ösztönök térnyerése, s ennek mesteri nyelvi leképzése. Megfogalmazódik a halódó költészet abszurd alternatívájaként létrehozandó „hallgassköltészet” ideája, amely az önkifejezés fölösleges, sőt káros mivoltán alapul. Ebben a gyötrődésben végül a költő saját magát is elveszti, tudatosítja kivettetését a valóságból és önmagából egyaránt, hogy ez a kétségbeesett „énválság” aztán átfolyjon a magyarságkérdés problémakörébe. Az up című szakaszban már teljes erőből folyik a lázadás, minden ellen, ami álságos, kétszínű, alattomos, s ilyen jelenségekért nem kell messzire menni, itt vannak körülöttünk mindenhol, hiszen a racionalitás maga is kevéssé őszinte ahhoz, hogy komolyan vehessük, s a szerző is jobbnak látja, ha állati delíriumba menekül az észszerűség fogságából. Állattá válik, hogy menekülhessen a zavaró emberitől, a kiforgatott „emberiességtől”, melyet a politika végletekig összezavart, komikussá sorvadt nyelve irányít és tesz hitvánnyá. A globalizációt is kifigurázza a szerző, a mindenesetre járványvéres című versben már-már orwelli képek jelennek meg a „kon- zervszabadságról”, „egyenszerelemről”, „uniálomról”, az én ember helyett pedig adys hangulatot idézve vet el minden előírásszerűséget és trágárul mondogat oda a „rendszernek” és híveinek. A rém című dühös hömpölygés (talán ez lehetne a helyes definíciója ennek a műnek) több oldalról járja végig a magyarság kérdéseit, kezdve egy klasszikus nemzethalál-gondolattal, amely aztán „nemzethalhatatlansággá” fajul, bűnlajstrommá, mert a tizenkilencedik századi nemzeteszmének mára hírmagja sem maradt, s a tizenkilencedik századi nemzetnek még kevésbé. A költő leplezetlen ellenszenvvel rohan ki konkrét politikusok és konkrét politikai viszonyok ellen, hazai és összmagyar szinten, ostoroz mindenkit, aki csak elébe kerül, hogy nyilvánvalóvá váljon, elege van a képmutatásból: „igazán nem kellene mindig előjönni ezzel a/hím
