Irodalmi Szemle, 2005

2005/10 - TURCZEL LAJOS KÖSZÖNTÉSE - Duba Gyula: Volt egyszer egy ifjúság

Turczel Lajos köszöntése

val, a dacos képeivel: „vagyok, mert lett”, „rúgok, ha rúgnak”, „Anyánk képén a / világ a ráma”, „ne hagyjam jussom”, az újszerű és eredeti nyelvezettel, a ritmussal, hanem program az egész vers! A dacos hördülés és zendülő önérzet, a közösségtudatosítás és világigény! Érthető vers, mégis misztikus, történelmi értelemben! A titok s az esztétikum robbanó erejében rejlik. Az önérték tudatosulása s a szinte tragikus dac, a világgá kiáltott kitörési vágy! A programos új minőségek valahogy a Szemle, Dobos és Turczel köré telepesznek, a háttérben Fábryval. Cselényi „csikókora”, Koncsol sajtóküzdelme a fiatal költészetért, majd a prózaantológia, szintén Turczel műhelyéből, mindezek a „tudatosodás és szellemi önállósodás” mozdulásai, az irodalmi férfikor irányában tett lépések. A Hétben lefolyt „sematizmusvita” végleg leszámol a korábbi korszakkal, szinte önmagát tagadja meg irodalmunk. Fábry Antisematizmusa pedig, melyhez ismét a Szemlének van döntő köze, a rendszer gyökérzetének bírálata s a prágai tavasz felé egyenget utat. Az új mítosz a „reform”, reform mindenben: társadalomban, gondolkodásban, művészetben. Ismert dolgok, azért említem, hogy irodalmasodásunkról szólhassak tovább.

A korábbi nemzedék példái a klasszikusok, olvasmányélményeik és iskolai tananyaguk. A „nyolcak” már az élőktől tanulnak, a magyar kortársaktól, Illyéstől és Veres Pétertől, Juhásztól és Nagy Lászlótól, a szlovák és cseh újítóktól, nyugati gondolati áramlatok - elidegenedés, egzisztencializmus, szürrealizmus - is megkísértenek. A Hétben töltött évek és a Fórum melléklet ragyogó példája annak az alkotó igyekezetnek és igaz becsvágynak, mellyel a hazai valóságot kutattuk, felfedezésére törekedve, hogy megfogalmazzuk irodalmunk önállóságának és sajátosságának feltételeit és természetét. Ekkor lett felnőtt, ha művészi képességeiben, teljesítményében még nem is, intellektusában érett az író, már tudta, mit akar! Ehhez járult az „albérletek legendája”, a kávéházak légköre”, a „szekció heroizmusa”, a részletekből kikerekedik és összeáll, amit „kis magyar mitológiának” neveztem. A fogalmaktól pedig ne féljünk, ránk is vonatkoznak! Másfél évtizedes „reformkorunk” párhuzamos és összecseng a hatvanas évek reformtörekvéseivel. Olyan fogalmaink, mint „a harmadvirágzás”, „a nyolcak”, „az egyszeműek”, a „vetés-nem- zedék” s később az „iródiások”, mindebben mítoszteremtő erők munkálnak: a valóság azonos elemeit egyetlen fogalomba sűrítik és értelmét egy szóval jelölik! Részben talán azért lehet így, mert a táguló láthatár ellenére irodalmunk közben aránylag belterjesen fejlődik, önmozgása zárt, külkapcsolatai még gyérek. Meg kell tanulnunk az önbecsülést! Irodalomtörténetünk sugallja, hogy időbeli léte az emberi élet törvényeinek engedelmeskedik. Van születése, kezdete, kamaszkora és érése, beálló felnőttkora! Közösségi értelemben tehát már-már biológiai ívelése és ennek megfelelő kiteljesedése, amikor tapinthatóvá válik önállóságának és sajátosságának természete.

Mindez pompásan követhető Turczel műveiben. Második, írás és szolgálat (1965) című könyvében megfogalmazza és érvényesíti a szolgálat-kritika fogalmát és a pedagógus-kritikus feladatkörét, avatottan műveli Erdélyi János credóját. Min