Irodalmi Szemle, 2005
2005/10 - TURCZEL LAJOS KÖSZÖNTÉSE - Duba Gyula: Volt egyszer egy ifjúság
Turczel Lajos köszöntése den érték fontos, semmi esztétikai hozadék nem veszhet el! Visszatekintve, a kort értelmezve bontakozik ki a felismerés, hogy amikor a közelmúltat, a sorsot történelemként idézzük meg, óhatatlanul a mítoszteremtés útjára lépünk. Az emberiség modern mítoszai, az ókoriakkal ellentétben, mintha az igazságkeresés céljait szolgálnák. Az a másfél évtizedes önmagunk keresése is, melyet „kis magyar mitológiának” neveztem, az igazságkeresés jegyében és érdekében folyik: a magunk igazát keressük! Mint a hadifogoly, amikor hazatérve elmeséli idegenben megélt tapasztalatait, hogy hallgatói számára új, fontos igazságokat fogalmazzon meg. Prózánk olyan hadifogolyról beszél, aki a szülőföldjén, otthonában esett a fogság csapdájába, s túlélte, bár nehezen viselte el! Már Bábi Hazám, hazám című kötetével (1955) és Mács Kamaszával (1961) kezdődik a szál, amely a sajátos igazság és önismeret fogalmazásához vezet, határozottabban jelenik meg a Megtudtam, hogy élsz és a Messze voltak a csillagok révén, majd Tőzsér Mogorva csillagja, Cselényi Keselylábú csikókoromja, a Delfinek novellái és Zsélyi Tériszonya sorakozik fel, Bábi és Ozsvald korabeli versei. Különösen Ozsvald krúdys hangulatú, múltidéző faluképeiben esztétikailag is színvonalasan szólalnak meg a szülőföld és a kisebbségi lét sajátos vonásai. De tágíthatnám a kört, irodalmunk, élén a Szemlével szinte egészében ezt teszi. Turczel második könyvéből mindez kiolvasható! S még valami, bizonyos végeredmény: az érezhető szellemi önállóság! Turczel már íróegyéniségeket vázol fel, alkotói portékát készít! A portré pedig az egyéniség jegye és a mű egészének értéke! Összefogva: az irodalom szellemi arculata. Egykor Győry Dezső „kisebbségi géniusznak” hívta, köreinkben még nincs neve, de érezzük jelenlétét! Történelemszemlélet és valóságlátás, gondolatiság és intellektuális mérték, a mi létünk terméke, sajátosan eredeti! Megbizonyosodunk róla, hogy szomszédaink környezetében, más szemléletek és formák együttesében is megállja a helyét. Talán néha egyenrangú velük! Ez a szemlélet, úgy érzem, a Két kor mezs- gyéjénben (1967) nyer szilárd alapokat, történelmi értelmet. Csanda Sándor, Szeberényi és mások tanulmányai mintegy előkészítik és körülveszik a müvet, árnyalják és alátámasztják igazát: Turczel könyve úgy tárja fel, elemezve és összefogva a Trianon után induló írásbeliségünk és kulturális valóságunk szerkezetét, természetét és történetét, hogy rádöbbentett: megtaláltuk az egykori legendás tartományt, a háború folyamán és után elsüllyedt Atlantiszt, melynek örökösei és folytatói vagyunk, mert mást nem tehetünk! Hatvannyolc után új korszak kezdődik, talán új mítosz is! Változatosabb és bonyolultabb, a konszolidációs zártság ellenére betört hozzánk a nagyvilág. Politikusaink nem így akarták, de az élet törvényei keresztbe tettek nekik, irodalmunkat a nagyvilági láthatárról már nem lehetett leválasztani. Az ideológia zsarnokként viselkedett, többeket hallgatásra ítélt, a kor nagyon nem kedvezett az igazságkeresésnek. Mintha a mítoszok ideje is leáldozóban lett volna! Ennek ellenére a „nyomozás” tovább folyik a Földönfutókban, s az Egy szál ingben, az Adósságtörlesztésben, a Vajúdó parasztvilágban s az ívnak a csukákban. Cselényi is a Dunatáj míto
