Irodalmi Szemle, 2005
2005/10 - Hogya György: Hullámtükör (novella)
Hogya György Az asztalra pillantottam, és meg akartam mondani, hogy minden, amit írtam, ott van, ám elképedve tapasztaltam, hogy a papírlapok eltűntek! Elborult az agyam. így sohasem fogok kiszabadulni! Kiugrottam az ágyból, és nagyjából a következő gondolatok sorjáztak az agyamban: egyre gyengülök, s egy bizonyos idő eltelte után, képtelen leszek bármilyen fizikai ellenállásra, a hajó feltételezhetően csak valahol a partok közelében cirkál, ha sikerülne a vízbe ugra- nom, egy kis szerencsével talán felvesz egy másik hajó, vagy akár a partig is eljutok. A gondolatsor végét egy nagyon is kézenfekvő következtetés zárta: ha most nem próbálom meg a szökést, félő, hogy később nem lesz rá energiám. Félrelöktem tehát Omphalét, és az egy szál lepedőben futni kezdtem a feljáró felé vezető folyosón. Aránylag gyorsan elértem a lépcsőt, és ott ért a rúgás, amelytől felrepedt a szemöldököm, és a szememet elöntötte a vér. Nem emlékszem, volt-e második rúgás is, vagy csak az esés közben vertem be a fejemet úgy, hogy elvesztettem az eszméletemet. A kabinomban tértem magamhoz. A szemöldökömet leragasztották, és amikor megtapintottam, éreztem, hogy még sajog egy kicsit. A kezemen száraz vér vö- röslött, valószínűleg ösztönösen kaphattam a sebhez. Remélni mertem, hogy a színét Róbert Mayer hajóorvos is szabályosan halványnak találta volna. Felültem az ágyban, és a széken megpillantottam a feltehetően számomra kikészített ruhát: egy skótkockás rakott szoknyát és egy hófehér csipkés női inget. Omphalé női ruhát küldött nekem. És újra írnom kellett. Leültem az írógép mellé, és valószínűleg nagyon ostoba képet vághattam. Nem állíthatom teljes meggyőződéssel, hogy gondolkodtam, mert nem igazán jellemző a gondolkodásra, hogy az ember tátott szájjal bámul a végtelenbe, ahol a csillogó hullámtükörben keresi a helyzet megoldását, mindazonáltal azt sem állíthatom, hogy teljesen kábán ültem ott. Valami mocorgott bennem. Nyilván a zaklatott, túlérzékeny lelkiállapotomnak köszönhető, hogy nem tudtam már különválasztani az írás adta élményt a történet átélésének izgalmától. Mert más volt megírni egy történetet, s olyan emelkedett szellemi állapotba kerülni, amely a szavak és a gondolatok felfedezés jellegű szerkesztésének köszönhető, és más dolog saját bőrömön tapasztalni a megírandó élethelyzetet. Az idő rövidsége nem engedte, hogy megfontoltan, bizonyos distanciával szemléljem a történéseket, s így a gondolat, a történet fő iránya meglehetősen kaotikus gondolathalmazban rajzolódott ki. Ugyanakkor nem volt kétséges, hogy az ez irány a hatalom - kiszolgáltatottság eszméjének tengelye felé mutat. írtam, ám ezt az írást egy félig bódult állapot jellemezte, amelyben csodálatos képek jelentek meg előttem. Mintha a fáradtság, a verés és a megaláztatás kárpótlására a lelkem valamiféle eddig ismeretlen erőket szabadítana fel, hogy saját maga gyógyítgassa sebeit. Ugyanakkor azt kellett tapasztalnom, hogy szükségem is van ezekre az irra
