Irodalmi Szemle, 2005

2005/10 - Hogya György: Hullámtükör (novella)

Hullám tükör

A papi hivatást választó volt osztálytársam történetét választottam. A haldokló apját magára hagyni kényszerülő férfi sorsában hasonlatosságot véltem felfedezni saját helyzetemmel. Az apja miatt érzett aggódás, a találkozás kiváltotta türelmetlenség és bizonyos fokig a hitbéli megmérettetést jelentő elválás hasonló hatalmi rendszer kényszerét vetítette elém. Mindenki ennek a része, hol diktáló, hol kiszolgáltatott szerepben, s mindenkinek meg kell hoznia az ezzel kapcsolatos döntéseit. Hit, kötelesség és elképzelhetetlen kompromisszum szerepelt az írásban.

Nem igazán tudtam, mi sül ki mindebből, de azért igyekeztem annak a betanított munkásnak a lelkesedésével püfölni a billentyűket, akinek a gépsor mellett állva ugyan fogalma sincs arról, hogy a gyártási folyamat végén mi kerül le a szalagról, de azért igyekszik becsülettel megdolgozni a szabadságáért. Csendes kis elégtétellel gondoltam arra, hogy ez az „alkotó szabadság”, ez a felelőtlen hozzáállás tulajdonképpen becsapás, s a koncepciótlan, szétfolyó írás a kényszer szülte ellenállás eredménye, egy kis bosszú csupán.

Valószínűleg egy megbízott embere hallgatózott a zárt kabinajtó előtt, mert alig fejeztem be a munkát, Omphalé megjelent, és magához vette a teleírt lapokat.- Rendben van, írj tovább! - mondta ellentmondást nem törően, és választ sem várva kiment.

„Elfelejtettem visszakérni a ruhámat!” - jutott eszembe, de ezzel már elkéstem.

„Ha ezt akarja, ám legyen!”

Éreztem, mint növekszik bennem az írás láza, és tudtam, hogy képes vagyok tovább folytatni a munkát. És ha már írni kell, akkor ne semmitmondó szövegekre pazaroljam az időt, hanem hasznosítani kell a bennem szunnyadó energiát. Ez a tudat adta az erőt és az elszántságot, hogy kisebb megszakításokkal egész nap írjak. Elfeledtem, hogy Omphalénak írok, eltűnt a kényszer érzete, s nem törődtem a környezettel. Az asztalon található papírlapok mindkét oldalát teleírtam, amikor észrevettem, hogy kifogytam belőlük. Ettől dühös lettem. Idegesen járkálni kezdtem a kabinban, igyekezve észben tartani a legutolsó gondolataimat, ám éreztem, hogy lassan, visszahozhatatlanul eltűnnek az emlékezetemből, s ugyanezeket a mondatokat ugyanebben a formában képtelen leszek már felidézni. S ez nem Omphalé miatt izgatott, hanem az alkotás miatt. Az ágyra ültem, és kedvenc lótuszülésembe helyezkedve köldöknéző pózban kényszerítettem magam, hogy megnyugodjak.

Aztán egyszer csak az oldalamra dőltem és a fáradtságtól elaludtam.

Reggel nyitottam ki a szemem, és Omphalé állt mellettem. Nagyon szűk ruhát viselt, ami igazán csábossá tette. Karján átvetve ruhadarabokat tartott.- Ezt vedd fel, de ne felejtsd el, hogy írnod kell! - figyelmeztetett. A hangja annyira hidegen és megvetően csengett, hogy összeszorult a gyomrom. A nőknek kivételes képességük van, hogy hanghordozásukkal is visszafizessék a férfiak ellenük elkövetett bűneit, de nem értetettem, hogy mivel érdemeltem ki a bosszú és a megvetés tárgya címet. Az adott helyzetben pedig különösen érzékenyen érintett ez a kegyetlenség.