Irodalmi Szemle, 2005
2005/9 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Polgár Anikó: Emberfej, lónyak és tarka szárnyak
KÖNYVRŐL KÖNYVRE is, melyről Vitruvius, az ismert ókori építészeti szakkönyv szerzője olyan rosszallóan ír. Néró császári palotájának, a Domus Aureának „groteszk” ornamentikáját Vitruvius barbárnak titulálja: a képzőművészettől a valóság leképezését váró építész a növény- és állatfigurák keveredéséből kialakított különös díszítőelemekben elsősorban az ábrázolt lények természetidegenségét kifogásolja, vagyis azt, hogy a valóságban „ilyen lények nincsenek”. Ezek alapján nem meglepő, hogy a groteszk szót éppen ezzel az ornamentikával kapcsolatban kezdték először használni, a Domus Aurea romjainak napvilágra kerülésekor, a 15. század végi Itáliában. Nagy András írása a magyar groteszk jellegzetességeit foglalja össze, rendkívül szellemesen, esszészerű stílusban. A groteszk Nagy András szerint a világgal való szerfölött agresszív kapcsolat, episztemológiai kerülőút - miközben az sem egyértelmű, hogy a lehetséges utak közül melyik út éppen a „kerülő”. Örkény írásai kapcsán jut arra a megállapításra, hogy a groteszk legfontosabb eleme a párbeszéd („Párbeszéd” volt az Örkény-hagyatékban az író groteszk írásait tartalmazó dosszié felirata is, melynek anyagát később Radnóti Zsuzsa rendezte sajtó alá). A dialógus Platóntól kezdve a világról való elmélkedés kerete - Örkény azonban ezt a hagyományt zárójelbe teszi. Az Egypercesek olyan sajátos dialógust alakítanak ki, melynek alapelemei: a közlés minimuma az író részéről, az értelmezés maximuma az olvasó részéről. A groteszk Örkénynél kollektív túlélési technika, ám mint olyan összeegyeztethetetlen az író tradicionális nemzeti szerepvállalásával. Nagy András felveti a groteszk irodalom fordításának-fordíthatóságának kérdését is: a groteszk irodalmi mű gyakran lefordíthatatlan, „össznemzeti titok”, akár egy pesti vicc. Az elméleti megragadásnak mintegy irodalomtörténeti igazolása Radnóti Zsuzsa írása, amely a 20. századi magyar drámatörténetben fellelhető groteszk jelenségeket vázolja fel. A dráma klasszikus műfajai közül a groteszk dráma inkább a komédiával rokon - Radnóti Zsuzsa Dürrenmatt kijelentését idézi, aki szerint formátlan korunk már csak a komédia műfajában írható le, a tragédiáéban nem. A groteszk dráma első nagy korszaka a 19. és 20. század fordulóján volt: groteszk jegyek mutatkoztak már a nyelvi túlzásokat, az iróniát és öniróniát kedvelő Szomory Dezső, a lírai, együttérző humort a városi folklórral ötvöző, az örök vesztes kisembereket ábrázoló Szép Ernő, valamint Molnár Ferenc munkásságában is, akinek humora Oscar Wilde és G. B. Shaw humorával vetekszik. A 20. század elején jelentkezett a magyar irodalomban a groteszk egy sajátos válfaja: a tragikus groteszk, melynek első képviselője, Füst Milán Lázadó és Zongora című darabjaiban a groteszk lázálomszerű túlzásaival él. A két háború közötti időszak a magyar „exportdráma”, a budapesti társalgási színjáték fellendülését hozza, Radnóti Zsuzsa szerint egy üdítő kivétellel, s ez Déry Tibor Óriáscsecsemő című müve 1926-ból. A darab kegyetlen, gyilkos humorral illusztrálja az alaptételt: minden ember csodaemberként születik, ám engedelmes és gyáva állampolgárként fejezi be életét. A mai magyar drámairodalomban a groteszk jegyei elsősorban az ironikus katasztro- fistának nevezett Márton László darabjaiban mutatkoznak meg. Az igazi katasz-
