Irodalmi Szemle, 2005
2005/9 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Polgár Anikó: Emberfej, lónyak és tarka szárnyak
KÖNYVRŐL KÖNYVRE lyett mindig újra és újra meg kell próbálkozni a fogalom körülírásával, változó nézőpontjaink rávetítésével. A komikumhoz hasonlóan a groteszket is egyfajta inkongruencia és degradáció, valamint a heterogén elemek ötvözése jellemzi. Ánr míg a komikusra nevetéssel reagálunk, a groteszk inkább meglepi a befogadót, elbizonytalanítja az olvasó/színházlátogató elvárásait. A groteszk a művészet konvencióinak megtörése, az arisztotelészi rendszer felbontása, tágabb értelemben tulajdonképpen a normális, a racionális, az általánosan elfogadott elleni lázadás. Az említett inkongruencián és degradáción kívül a groteszkkel kapcsolatban leggyakrabban emlegetett kifejezések: a deformáció (a hagyományos, megszokott formák eltorzítása), a diszharmónia (az összhang megbontása), az inverzió (az elemek felcserélése), a hübridizáció (az össze nem illő elemek párosítása, keveredése). Bahtyin szerint a normatív monoglossziának tekinthető klasszikus rendszerrel szemben a groteszk többsíkú heteroglosszia (sohasem csupán két elemről van szó, hiszen a groteszk megtöri a dichotómiát). A groteszkben a dekonstrukciót megelőző tendenciák mutatkoznak - talán ez az egyik oka a groteszk irodalmi, képzőművészeti, zenei alkotások permanens aktualitásának. A „Háamatkalaiset kárpáspaperissa” („Nászutasok a légypapíron”) című finn nyelvű tanulmánykötet, melynek alapját a Helsinki Egyetemen 2002. április 11-12-én rendezett nemzetközi konferencia képezte, kidomborítja a groteszk több- szólamúságát, rámutat az egyes művészeti ágakban megjelenő módosulatainak hasonlóságaira és különbségeire, valamint áttekintést nyújt a groteszknek a magyar és finn irodalomban betöltött szerepéről. Hannu K. Riikonen, a Helsinki Egyetem professzora előszavában a groteszk antik jellemzéseként Horatius Ars poeticájának kezdősorait idézi, mely szerint (Novák József magyar fordítását segítségül híva) „hogyha egy emberfőt lónyakra helyezne a festő, / sokszínű tollal födné be az innen-amon- nan / összeszedett tagokat, s még förtelmes haluszonyban / végződnék be csúnyán a felül szép asszony alakja”, az emberből minden bizonnyal kitörne a nevetés. A bevezető, elméleti jellegű tanulmány szerzője, Irma Perttula is hangsúlyozza a groteszk permanens jelenlétét az emberiség egyetemes kultúrájában, az őskori barlangrajzoktól kezdve a késő reneszánszon és a romantikán át a 20. századig, például Kafka müveiig. A groteszk világára, ahogy Perttula tanulmányának címe is kiemeli (Groteski - ei joko-tai, vaan seká-ettá), nem a „vagy-vagy”, hanem az „is-is” a jellemző. Perttula elsősorban a groteszk fogalmának meghatározásait, valamint egyfajta groteszk művészettörténet felvázolását nyújtja. Hangsúlyozza, hogy ennek az esztétikai minőségnek az előtérbe kerülését erősen befolyásolják az egyes korok társadalmi és eszmetörténeti változásai: összefüggés van tehát a groteszk közkedveltsége és az előző korszakok eszmeiségében erősen csalódott irányzatok között, s nem véletlen az sem, hogy főként a háborúk és diktatúrák idején fordultak a művészek e felé - a világot képtelenségek koherens univerzumaként felfogó - ábrázolásmód felé. A római császárság korában, vagyis egy önkényuralmi korszakban alakult ki az az ember-, állat- és növényalakokat ötvöző ornamentika
