Irodalmi Szemle, 2005
2005/9 - Duba Gyula: Hangulatok 4.
Duba Gyula sze viszi a víz sodra, a zavaros vízben zsákmánya is kevesebb. Lemerülései és felbukkanásai között duplájára nő a távolság. De így sem eredménytelen! Csőrében félkamyi fehér hallal előttem merül fel éppen, nem bír a ficánkoló hallal. Ismét alámerül, a mélyben könnyebben elbánik a busával? Amikor felbukik, már nincs a csőrében a hal, elégedetten rázza a fejét, nyakát nyújtogatja, mintha a derék busa éppen lecsúszna a torkán. Tovább sodorja a víz, a híd közelében ismét felszáll, alacsonyan, nehézkesen repül nyugatnak, feljebb kezdi ismét a halászatot, s a gyors víz sodra újra a híd alá viszi! De ma már nincs itt, biztosan idegeire ment az áradás. Éjszaka hatalmasan megnőtt a víz szintje. A kikötőnél a mérőműszerek jelzik, hogy az áradás huszonnégy óra alatt kétméternyit emelkedett. A grafikon vonala a milliméterpapíron meredeken emelkedik, átkúszott a hétméteres szinten, s most kissé megnyugodva halad tovább. Láthatatlan összefüggés van a nyugatról zúduló víztömegek és a vékony vonalka között. Rejtélyesnek tűnhetne, de a járókelők, bár nézegetik a grafikont, nem gondolnak rá. Tudomásul veszik, mindennapi tényként, hogy a folyó szintje hét méter fölé nőtt, egyetlen éjszakán megdagadt, mint a rosszindulatú beteg sejtek vegetációja, ám nyugtalanságra nincs ok. Az ijedelmek kilenc méter után következhetnek... Az agyagszínű, egyre vadabbul kavargó víztömegben azonban ott bujkál a fenyegetés. Némi képzelettel megsejtjük benne a vészt! Mint sötét felhőben a vihar, úgy rejtőzik a folyóban az özönvíz. Megfér partjai között, de... mi lesz, ha emelkedik? Nem tudjuk, mi történik ott messze nyugaton, ahonnan érkezik, még minden lehet belőle! A túloldalon, ahol legalacsonyabb a part s a vízig zöldelő bokrok és kusza fák tömege nyúlik, bár nem látjuk, mert a zöld vegetációba vész, már kint van a víz! Az egykori Pöcsni lapálya a legalacsonyabban fekvő árterület. Ahogy a folyó tömege növekszik, a víz sietni kezd! Nyugodt állapotában alig érzékeljük, hogy folyik, ránctalan, sima felszíne alig csúszik, lassan tolódik délkelet felé, jól meg kell néznünk, hogy bizonyosak lehessünk, nem állóvíz! Most rohan, mint az eszeveszett. A fizikus azt mondaná, egyszerű, nő a nyomás s a víztömeg, míg a meder kereszt- metszete azonos, tehát törvényszerűen gyorsul a folyás! Ám hagyjuk a természeti törvényt! A látványt figyeljük, melynek nem kell érthetőnek lenni, hogy nagyszerű és elbűvölő legyen. S egyben nyugtalanító! A látványos természeti erők nyugtalanságot keltenek bennünk, mintha ösztöneink tudnák, hogy tehetetlenek vagyunk velük szemben. A fellázadt folyó látszólag engedelmesen járja a maga útját, megfér korlá- tai-partjai között, de roppant nyugtalansága jelzi, hogy másképp is lehetne... s talán lesz is! Régebben volt, hogy kezünkkel érinthettük a vizét, kiszámíthatatlanul romboló, féktelen tömegnek mutatkozott, mely már nem ismer törvényt, talán a véletlené sem érvényes rá! S a város reszketett, tehetetlenül a végzetre gondolt. Az emlékezet felidézte azokat az évszázados szorongásokat, amelyeket a folyó okozott, a város ösztönei újraélték az összeomló épületek robaját, s mintha a Lőrinc utcán, a Prímás palota oldalán lévő rovásokon megszólalnának az évszámok: eddig ért a víz...! A folyó valahol messze nyugaton önkényeskedett, mint a középkorban a vá
