Irodalmi Szemle, 2005
2005/9 - Duba Gyula: Hangulatok 4.
Hangulatok 4. rukból kicsapó rablólovagok, harácsolt és rabolt. Medréből kilépve mindent összeszed és magával visz, ami elmozdítható! Az áradás kezdetén a víz dúlja az elöntött vidékeket. Aztán zsákmányát határokon át cipeli magával, ragadja egészen a Fekete-tengerig. Mindez ott napnyugaton még tegnap vagy az éjszaka történhetett, ám az a rablóvíz most ért hozzánk! S hoz magával derék fatörzseket. Kiszáradt ágbo- gas fákat gyökerestül, a földből téphette ki őket, korhadó óriáscsonkokat, zagyva szemetet, növénycsomókat, a falumban azt mondják az ilyenre: „gyüle!” Német és osztrák földeken, víz menti erdőkben szedte össze, mohó uzsorás a természettől! De emberi kéz nyomait viselő fűrészelt rönkök, faragott tuskók és gyalult gerendák is érkeznek, tűzifának eltett hasábok, deszkák és haszonfák, talán osztrák parasztudvarokból rabolta! Favágó tuskót és ölfát is látok, tárgyakat délnémet kertekből, végigutaztatja őket Közép-Európán. Apropó, utazás! A rönkökön sirályok utaznak, először úgy véltem, játékból, szórakoznak a karcsú fehér repülőakrobaták, később értettem meg, hogy táplálékot keresnek a fatörzseken kotorászva, kövér nyugati csemegét talán, mélán álldogálnak vagy peckesen sétálnak s néha-néha a fakeretbe kapnak. A kiszáradt fák látványa olyan, mintha absztrakt szobrász műve lenne, egyaránt viseli a természet és az irracionális képzelet jegyeit, szenvedést ábrázoló szimbolikus műveken látunk hasonló kusza vonásokat! A folyó pedig gyűlölködően erős örvényeivel és felgerjedt hullámaival, a dühöngő víztömeg látványa, akár egy drámai happening, a tragikus látású és emberiségméretű drámát érzékelő, modern művész látomása! Valamiféle őserők diadalmenete, fékezhetetlen térhódítása, s mintha az emberi művek másodlagosságára figyelmeztetne. Másodlagosak, mégis helytállóak! Az ember szorong, szenved, ám ritkán marad alul! A hídon túl a Danube Szállóval szemben két személyhajó kötött ki rögtönzött móló mellett: az orosz Aurora és a frankfurti Beethoven. Kétszintes, sokablakos hosszú fehér acéltestek. Az áradás alig himbálja őket, bár tatjukat vadul támadja a víz. A háborgó hullámözön nekik ront és rájuk zúdul, egykedvűen tűrik. S az áradat bömbölve, mintegy fogcsikorgatva kettéválik acél ékorruk mentén, dühösen harsog, ám nem tud mit kezdeni velük. Számos hordalék úszik a vízen, mint említettem, a messzi áradás első tömegei értek ide, köztük egy furcsa jelenség. Hasonló, de tipikusabb a többitől! Hatalmas kiszáradt fa, csupasz vastag ágai összevissza kaszáló karokként meredeznek, összekuszálódva kapaszkodnak egymásba, a törzs alján a terebélyes gyökérzet akár egy boglyányi szikár polip, ágbogai közül kimosta a földet a víz. A csupasz koronája úszik elöl természetellenesen, nincs benne logika, sem ésszerű magyarázata, rejtély, miért nem a gyökereivel nyomul előre! Távol van még a hajóktól, s látom, egyenesen közéjük igyekszik, pontosan a két hajótest közé. A képzelet kételye: miért éppen oda, a véletlen teszi?! Vagy valamilyen szándék, kozmikus akarat úsztatja egyenesen az acéltestek közé? Mert ha van ilyen, csak kozmikus erő lehet! A hídon autók rohannak, buszok morajlanak, közönyös élet dübörög, s a két partot átívelő szürke acélív alatt elemi dráma készülődik. Nem látom előre, mi lesz! Megtörténhet, hogy az úszó fa a hajótestnek üt
