Irodalmi Szemle, 2005

2005/9 - Milan Rúfus: Levél egy asszonyhoz (vers)

Levél egy asszonyhoz

Ó, költészet! Dicsérem áldva csodás, szent jogod, hogy végre csak tiszta szívvel, térden állva léphetünk a vers szívébe.

Hogy lázongásod nem ér véget a rideg, üres álnokságnál.

A verítékben úszó lélek tévedése többet ér néked a garason vett igazságnál.

Voltam már búban, bágyadtságban, nyíltak bús órák hervadásnak. Vándorolva, vesztett csatákban nyögtem kínját a kiáltásnak.

De beforrtak a sebek szépen.

Nem sír már bennem semmi régen. O, jöjj, te áldott, csak azt kérem, szemérmes, érett bölcsességem, jöjj, édes, érdes gyöngédségem!

Magányomban, mint kenyérből, emlékeimből tördelek.

Vágyom utánad, asszony, s ajkad hiánya miatt könnyezek.

De nem zavarlak. Talán régen felszívta könnyeid a múlt, és új tavaszok napfényében, szemeidben, a messzeségben képmásom régen megfakult.

Isten veled hát, kishitűség, szennyes örvény a múlt taván! Alszik a bánat és a hűség, mint denevér barlang falán.

Csak a kis kályha pattogása, és a vihar, mely úgy süvít, a sebeimben kotorászva unszolt írásra, virrasztásra.

És néked írtam reggelig.