Irodalmi Szemle, 2005
2005/9 - Milan Rúfus: Levél egy asszonyhoz (vers)
Milan Rúfus Az idő éles ekevasán porhanyít rendre száz reményt. Barázdák sora felett madár csőrében hozza énekét. Isten veled hát. Már indulok. Új hit vár rám, új viharok. Visz a szívem, és nincs út vissza. De soha, soha nem tagadom, hogy szerettelek nagyon, nagyon. Béke ajkadra, álmaidra. Az idegen szó az ajkán zengett, mint bűvös, ismert zene szólt, tétova homlokom körül lengett. És ajkunk hosszú csókba forrt. A langyos éjben villamos csenget. Suttognak az ezüstfenyők. A föld, Istenem, mindenütt kedves, és mindenütt szépek a nők. Vállamra dőlt, mint ádáz viharban bő terméssel telt, tört kalász. Tízet ütött ott fenn a toronyban. Elnyomta a léptek zaját. A csendes utcán megállt egy férfi, és ránk mosolygott bátran. Én ily keserűen mosolyogni embert még soha nem láttam. Majd odébbállt. Huszonnyolc évesen furcsán lehajlott a válla. És visszhangzott az éjben, csendesen, falába halk kopogása. Pereszlényi Sándor fordítása
