Irodalmi Szemle, 2005

2005/9 - Milan Rúfus: Levél egy asszonyhoz (vers)

Milan Rúfus

A sír hűvös csendje nem csábít a bizonyosság nem taszít. Érzékeim fürjként szemezik életem érett fürtjeit.

Amíg a kéz végleg bezárul, és a bejárat néma őre kirántja éles, hideg kardját, hadd arassam a szépség nagyját. Istenem, leljek bő mezőre!

A vér küszöbéig nyilalló öröm borítja homlokom.

Férfias végzet szerint való a nehéz teher vállamon.

Vinni dalom a félhomályból, ahol vetettél nedves ágyat, egyszerűt, mint a kenyér, a hit, tisztát, mint a szél, amely süvít, a fényes, kéklő magasságnak.

Bár a költemény ma is csillog, ruhába bújt zokszó csupán.

Holt csillag hideg fénye villog: költő szíve lüktet sután. Szárnyaló, könnyed szavaiból éltető fényt már nem derít. Furcsa szorgalom. Hajtja vére, kétes dicsőség keresztjére ártatlan verseket feszít.

Bennük próféta szava lobog.

Az acélos szó messze száll.

De hiába. Hol a nincs korog, ott a költemény sem talál.

Ahol a tudás izzó lángja nem támaszt fel szót, emberit, ott nem jár költő, és ne várja senki, hogy meddő szavak árja szaporítsa a sebeit.