Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE 75. SZÜLETÉSNAPJÁN - Anita Huťková: „Mi” és „ők” a szövegben, avagy visszatérés az időbeli és térbeli tényekhez/ tényezőkhöz a fordításban
Anita Hufková lönülés látszatát, a nemzetközi szervezetek egységébe való bekapcsolódási ellenszenvet. A másság alakjának finomított, rafinált befogadása, amely lehet például műfaji, stilisztikai, de mondattani és főleg lexikális is, az idegen fogalom előnyben részesítése által történik, melyet a befogadó környezet jobbnak, helyesebbnek, minőségibbnek, mutatósabbnak értékel és gyakori használatnál már „teljesen a sajátunkká” válik. A viszony fent említett típusát F. Koli úgynevezett introverziós (me- tatetikus) viszonynak nevezte. „A sajátot negatívnak, az idegent pozitívnak értékelve — ez az alapvető ellentét jelöleltlen tagja. Térbeli nézőpontból megfelel neki az egzotizáció törvénye, időbeli szempontból pedig a modernizáció törvénye” (Koli, 1997, 17. o.). Hozzáteszem, hogy az egzotizációnak is fokozatos törekvései vannak arra vonatkozóan, hogy elnyomja magában a különbségeket és alkalmazkodjon a környezetéhez mint „hazai” elem. Az említett viszonyokon kívül a „miénk” és az „idegen” ellentéte még két alakban nyilvánul meg, amelyekben mellékesen mindenekelőtt az irodalmi művekben gyakoribb. (A vetélkedő, valamint az együttműködő viszonyról van szó, lásd: Koli, 1997, o. 13-22) A tanulmányomban megpróbálok néhány elemet azonosítani, amiket mások úgy éreztek és talán még mindig úgy érznek, hogy idegenek. Egyúttal arra a kedvező tényre mutatok rá, amelyet évekig tartó recepciós hagyomány támogat az említett részek meghonosodásában, valamint az ellenkező jelenségre is, amikor az időbeli faktor „elidegeníti” a részeket, amelyeket a fordítás befogadása idején még nem értékeltek „másnak”, „idegennek”. Megemlítem, hogy nem létezik olyan szöveg, amelyben akár egy kis idegen- ség ne lenne. Hiszen már maga a nyelv az idegenség legsajátosabb hordozója (idegen nyelvű irodalom vagy idősebb hazai művek esetében). Már Zora Jesenská is azt a tényt emelte ki, hogy maga az idegen nyelv a legérdekesebb, legkülönlegesebb komponense a szövegnek, mivel belső része, és ezért nem elég csak ismerni a nyelvet, ez túl kevés ahhoz, hogy valakiből jó fordító legyen. Erezni kell, meg kell ismerni a kompozícióban, felépítésben és eszmei kifejtésben betöltő helyét. „A fordítás dialektikája éppen abban rejlik, hogy egy irodalmi mű a nyelvhez fűződik, és a nyelv mégis csak több, mint eszköz - ő a gondolat alkotóeleme” (Jesenská, 1963, 213. o.). Csak akkor léphetünk a fordításban rejlő tér- és időbeli kérdések megfejtéséhez, ha az említett nézetekkel magunkat azonosítjuk. 3. „MÁSSÁG” A FORDÍTÁSBAN A fordítás különleges jelenség. Az idegenség fátyola alatt belopódzik az irodalmunk terébe, valamilyen módon befészekli magát, érintkezésbe lép a hagyományokkal, megerősíti vagy megcáfolja az elvárásokat. Szerintem az idegenség fátyola az olvasó számára nagyon csábító - hosszú ideje keletkezett bennünk az a meggyőződés, hogy az idegen minőségileg mindig jobb! Ezek a tények is a recepciós hagyományhoz tartoznak. A fordítás megismételhetetlen jelenség, mely úgy születik az eredeti műből,
