Irodalmi Szemle, 2005

2005/8 - SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE 75. SZÜLETÉSNAPJÁN - Gyüre Lajos: Tűnődéseim (elmélkedések)

Tünődésim

hangzópárokról meg hasonulásról, hisz csak négy elemit járt, azt is csak télen. Aztán nagyot kacagott, mikor a tiszteletes asszony félig-meddig korholón rászólt!- Ejnye, ejnye, Boris néni! Azt nem úgy kell mondani.- Hát hogy mondjam, édeském? Ugyan hogy élhet valaki ilyen névvel? Én bizony rögtön elválnék az uramtul, ha ilyen neve vóna! Úgy otthagynám, mint Szent Pál az oláhokat!

Aztán szíve szerint rátette a nevetésre, hogy zengett bele a kocsiszín, ahol a lekvárt kavargatták a nagy rézüstben, mindig mozgatva a kavarófát, nehogy oda- kozmáljon.

Úgy vettem észre, hogy a tiszteletes asszony is, minden tiltakozása ellenére szívesen hallgatta Boris néni kiszólásait, különben nem hívta volna meg minden évben az éjfélbe nyúló lekvárfőzésekhez. Mert a fanyar ízű, menyasszonynak való tótpiros almát termő fán kívül csak a besztercei szilva maradt meg a papiak sovány, la- bodával benőtt kertjében, de az hálásan, rendszeresen meghozta a maga gyümölcsét.

Aztán egyszer csak elmaradt Kaszonyi apó. Szent Mihály lován, szinte észrevétlenül, az őszi lombhullással kiment a temetőbe. Egy-egy megállónál a Teben- ned bíztunkra már nem a pacsirták, hanem a nagy köröket író varjúcsapat adta a feleletet:- Kár, nagy kár!

Szent Mihály lován ment, pedig nem szerette a lovakat, mióta Stájerországban, hátulról a combjába harapott egy gonosz katonaló. Nyalka huszár volt Gyula bácsi Ferenc Jóska regimentjében, de hát hol van az már? Elmúlt, mint a tavalyi hó. Tizenkét évi szolgálat után kapta meg az obsitot. Azóta is húzta a lábát úgy télvíz idején. Azért is nem hívták be katonának az első világháborúba, a másodikat pedig már az akácok alatt érte meg. A ló fogai helyét ott hordozta a jobb fertályán halála órájáig meg még két nap - ez volt a szavajárása.

Már legénykedni kezdtem, a bajuszom is serkedt, mikor nagyapám halála rádöbbentett: mit is jelent az a fura félmondat: „meg még két nap”.

A zsidóknál az a szokás, hogy halottaikat még aznap eltemetik. Nálunk, kálvinistáknál, pápistáknál a halottat még két nap kiterítve búcsúztatják felravatalozva az „első házban”, míg a hátsóban vannak a virrasztók, akiknek az a tisztesség jutott, hogy a megholtra emlékezve átvirrasszák az éjszakát, s közben felemlegessék egymásnak annak viselt dolgait. Csak azután, harmadnapon helyezik örök nyugalomra, s viszik ki az őskertbe, hol a reformátusokat egyik oldalba, a katolikusokat a másikba hántolják el, nehogy a feltámadáskor összekeveredjenek, s ha kérdi az Úr:- Te melyik vallásban lelted örömödet, vagy káromoltál engem életedben? - büszkén felelhess rá: Református magyar vagyok.

Halálomig az maradok.- „Meg még két nap.”