Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - Pomogást Béla: Régiók Európája - a magyarság jövője (esszé) ;
Régiók Európája - a magyarság jövője zet” ideológiáját kívánta érvényesíteni az 1867-es kiegyezés utáni magyar politika, amely a történelmi Magyarország valamennyi polgárát (függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszéltek) a „magyar politikai nemzet” részének tekintette. Ezzel i- gen sokat ártott éppen az ország érdekeinek, hiszen a magyarországi románok, szlovákok, szerbek a legkevésbé sem kívántak a „magyar politikai nemzet” tagjai lenni, következésképp mindinkább az ország határain kívül keresték nemzeti jogaik és aspirációik érvényesítésének lehetőségét. A „magyar politikai nemzet” ideájának megvalósulása erőteljes asszimilációs politikát, mi több, asszimilációs erőszakot kívánt volna, ahogyan ez az asszimiláció például a tizennyolcadik és tizenkilencedik századi Franciaországban (a nem francia ajkú népek: a bretonok, az okszitánok, a provanszálok, az elzászi németek) és Oroszországban (a finnugor kisnépek, az ukránok nagy részének) esetében eredményesen végbement. A dualista magyar állam természetesen jó néven vette a nemzeti és nyelvi kisebbségek magyarrá válását, és ennek érdekében időnként erőszakosnak tetsző eszközöket (például néhány szlovák iskola bezárását) is igénybe vett, a francia vagy orosz asszimiláció tervszerű erőszakosságától mindazonáltal mindig távol tartotta magát. (Az önkéntes asszimilációnak, így például az Ausztria által bekebelezett keleti lengyel területekről érkező jiddis nyelvű zsidó lakosság vagy a bánsági, a dunántúli és a szatmári németek elmagyarosodásának természetesen nem állott ellen.) A dualizmus kori magyar nemzetiségi politika eredendő liberalizmusát mi sem igazolja jobban, mint az, hogy az 1867-es kiegyezés után az erdélyi románok, a délvidéki szerbek és a felvidéki szlovákok száma folyamatosan emelkedett. A tizenkilencedik század francia és orosz mintájú erőszakosabb, következésképp eredményesebb asszimilációs stratégiáját érvényesítette és érvényesíti ugyanakkor a legtöbb közép- és kelet-európai állam, legerőteljesebben Románia: nemcsak a másfél évtizede elsodort sztálinista-fasiszta rezsimben, hanem már a két világháború közötti korszakban is. Hasonló törekvések figyelhetők meg a függetlenné vált második Szlovák Köztársaságban, amely a maga törvényhozásával, így nyelv-, helységnév- és anyakönyvezési törvényeivel a szlovák nyelvnek kívánt uralkodó pozíciót adni, politikai gyakorlatában pedig időnként még azokat a határokat is túllépte, amelyeket az „államnemzeti” és „nemzetállami” ideológia megjelölt. A szlovákiai magyarok helyzetét mindenesetre igen nagy mértékben könnyítette meg az ország európai uniós elhelyezkedése, jóllehet a szlovák politikai élet, különösen ennek jobboldala továbbra is erős késztetéseket érez arra, hogy kiépítse vagy legalább megerősítse a köztársaság nemzetállami jellegét. A szlovákiai magyarok igen sok eredménnyel büszkélkedhetnek a rendszerváltozást követő másfél évtizedben, mindenekelőtt az önálló magyar politikai képviselet létrejöttével és működésével, a magyar iskolahálózattal, a komáromi magyar egyetemi intézményekkel, a magyar sajtóval, könyvkiadással, kulturális intézményrendszerrel és így tovább. Az ott élő magyarság helyzete mindazonáltal ma sem felel meg teljes mér
