Irodalmi Szemle, 2005

2005/8 - Pomogást Béla: Régiók Európája - a magyarság jövője (esszé) ;

Pomogáts Béla

tékben az Európai Unió normáinak, hogy csupán a legkirívóbb példát említsem: szlovák részről ma is igen nagy ellenállás fogadja a kulturális vagy éppen a területi autonómia rendszerének bevezetését, ennek érdekében igazából a magyar politikai képviselet sem tesz komolyabb erőfeszítéseket, holott a nyugat-európai országokban teljesen elfogadott és megszokott az ilyen kisebbségi autonómia, lásd az olaszországi osztrákok (tiroliak), a belgiumi németek, a spanyolországi katalánok és baszkok, a franciaországi korzikai olaszok, a finnországi svédek, az angliai (Nagy-Britannia-beli) walesiek és skótok (és így tovább) autonóm igazgatási és kulturális intézményeit.

A „politikai nemzet” koncepciójával szemben állt a német romantikus bölcselők „kultúmemzet” fogalma. Ez, már a német széttagoltság következtében is, azt hirdette, hogy valamely nemzet összefogó ereje nem a közös állam, hanem a közös nyelv, a közös etnikai és történelmi tudat, a közös kultúra és hagyomány. Ez a felfogás érvényesült több közép-európai ország vagy nemzet esetében, így a 19. századi lengyel irodalomban, amely a háromfelé szakított lengyel nemzet közös identitását a lengyel kultúrában találta meg. A 19. században máskülönben is általános jelenségnek számított, hogy a nemzet fogalmát nem a körülhatárolt államterület vagy az intézményes állami szuverenitás, hanem a közös nyelv és kultúra határozta meg. Ebben az értelemben alkottak nemzetet az olaszok és a finnek is.

A magyar politikai gondolkodás Trianon óta a „kulturális nemzet” fogalmi rendjében próbálja meghaladni a nemzeti egységet feldaraboló békeszerződés súlyos következményeit. Ennek a ma egyetlen lehetséges nemzeti stratégiának igen kedvező körülményeket teremthet az európai integráció. Az Európai Unióban érvényesülő új, mondhatnám így is: „posztmodern” gondolkodás és stratégia értelmében ugyanis mindenképpen veszíthet túlhatalmából az az intézményes berendezkedés, amelynek központi kategóriáját az állam, illetve a „nemzetállam” fogalmi köre jelölte meg.

Annak a modern európai politikának, amely a 18. században (elsősorban Franciaországban és Angliában) kialakult, valóban az állam fogalma szabta meg a karakterét. A nagy európai nemzetállamok (majd az amerikai államok) polgári modernizációja egybeesett a korábbi feudális jellegű tartományi, regionális hatalmi struktúrák beolvasztásával, az állami intézményrendszer és centralizáció kiépülésével, egyszersmind a középkorban még eleven eszmeként ható európai „keresztény köztársaság”, a „civitas Christiana” rendjének felbomlásával. Ennek a keresztény állameszmének vagy Európa-eszmének korábban összefogó szerepe volt (lásd például a keresztes háborúkat vezérlő ideológiát!) A polgári „nemzetállamok” létrejöttével azonban mind az európai regionalizmus, mind az európai nemzetközösség intézményrendszere és fogalmi köre háttérbe szorult, és szinte minden téren az állami, a nemzetállami szuverenitás érvényesült.

Az előttünk lévő európai integráció (amelyben a közép-európai régió nemrég még szovjet szatellitállamai csak első lépéseiket teszik meg) vélhetőleg és re