Irodalmi Szemle, 2005
2005/7 - BÚCSÚ ZS. NAGY LAJOSTÓL - Tőzsér Árpád: Zsé arca (vers)
Búcsú Zs. Nagy Lajostól dolkodó és álmodó lesz, a poklokat is megjáró költészetével tudatosan vállalt shakespeare-i bolondlét által leginkább elviselhetőnek tetsző világban, az csak olyan költő lehet, mint Zs. Nagy Lajos... Helyét az egyetemes magyar líra hegyvonulatában kijelölni szándékozó irodalomtörténészeket többször is megtorpantot- ta.” Mesterei között Petőfitől József Attiláig és Szilágyi Domokosig a legjobbak a példaképei, a szatíra műfajában Örkény István, Fejes Endre, Kertész Ákos mellett (az abszurd humor vonatkozásában) Swiftig és Kafkáig nyúlik az a módszer, melyet Zs. Nagy Lajos is követ. Először (akárcsak kortársai) a Fiatal szlovákiai magyar költők (1958) című antológiában mutatkozott be. Sem bemutatkozása, sem első önálló kötete (Ének a tisztaságról, 1964) nem jelentett meglepetést. A korszak szokványlírájához sorakozott, kritikusai elsősorban modorosságát, élmény szegénységét tették szóvá. Tériszony című kötetével (1968) viszont robbanásszerűen tört be a szlovákiai magyar líra élvonalába. Az ironikus és groteszk látásmód eleve új színt jelentett, s ez a szemléletmód innentől kezdve a sajátja lett. Az Üzenet a barlangból (1971), illetve az Isapur dalai (1977) a szintézist jelentették munkásságában. Igazi sikert azonban a Cudar elégia (1981) című válogatott és új versei jelentették. Zs. Nagy Lajos prózát is írt, szatírái, humoreszkjei, karcolatai (Emberke, küzdj! 1975; Rendetlen napló, 1985; Az elpárolgott fazék, 1988; Szárnyas történetek, 1993; Zsénagyzolás, 1996) ahhoz a vonulathoz igazodtak, melyet ebben a műfajban tájainkon Duba Gyula neve fémjelez. Sikeres gyermekverseit Megfogtam a tündér sarkát (1986) címmel adták ki. Zs. Nagy Lajos pályája jóval halála előtt lezárult. Az utolsó istenhozzád azonban most hangzott el. Abban a hitben, hogy emlékét megőrzi az Idő, mert - a- hogy nekrológjában Tőzsér Árpád írta - „Nagy Lajos a magyar nyelv és költészet Északi Géniuszának a „Zsé”-je, a kozmikus drámát és pátoszt iróniával és öniróniával emberivé alakító vers mestere volt”. Fónod Zoltán Tőzsér Árpád Zsé arca* A múltkor Á. Pista egy tanácskozás pezsgő sokadalmában azzal a kérdéssel fordította felém a székét: Mi van Zsével? Jelentem, ez van: Zsé ül a zsélyi szülőházában, vetetlen ágyon, szőrösen, valahogy úgy, ahogy Diogenész ülhetett hordójában, vagy még inkább úgy, ahogy Renard írta a beteg Verlaine-ről: „mogorva Szókratész, ijesztő Verlaine” - Zsé ül és hallgat. Nem is oly rég még egy harminckét emeletes üvegcsodának, a pozsonyi Sajtó Háznak a huszadik emeletén fogadta híveit,
