Irodalmi Szemle, 2005
2005/7 - Szalay Zoltán: Raszkolnyikovok (novella)
Szalay Zoltán Mikor ismét észlelni kezdett, nyögdécselő hangokat hallott odakintről. Megrémült. Pedig úgy gondolta, ezután már nem kell félnie semmitől. Mégis valami o- lyan érzés támadta meg, mintha az egész műve veszélybe került volna, s ez az érzés rosszabb volt mindennél, rosszabb a halálfélelemnél, minden elképzelhető borzongásnál. Feltápászkodott, habár olyan fáradtság nehezedett rá, amilyet még sohasem érzett. A valóság érzékelése mintha fájdalmat okozott volna neki. A játszótéren emberi testek hevertek rendetlen összevisszaságban. Az óvónő csak azt tudta megállapítani, hogy egy kisgyerek halkan nyögdécsel a földön, s egész teste véres, míg egy másik fiú mozdulatlanul fekszik egy koszos, nyomorult hulla mellett. Nyilván hulla volt, mert torkából ömlött a vér. A férfi átharapta a halott kisgyerek torkát, mielőtt a sajátját átvágta volna azzal az üvegszilánkkal, melyet továbbra is a kezében tartott. O volt az, a leskelődő. Átharapta a gyerek torkát, egy másikat pedig alaposan megsebesített. Az óvónő visszanézett a váróterem felé. Ekkor vette csak észre. Az edző holtteste feküdt ott. Ezt elszúrta. S már vége is lett mindennek. A tervek sohasem működnek úgy, ahogy várjuk. S az óvónőnek megfordult a fejében, hogy elkerülhette volna-e ezt, vagy így kellett történnie? Persze tudta, ezek már felesleges gondolatok. „ Ósmagyarok”, a mecénással (jobbról: Lauer Edith, Török Elemér és Duba Gyula)
