Irodalmi Szemle, 2005
2005/7 - Szalay Zoltán: Raszkolnyikovok (novella)
Raszkolnyikovok Remegő kézzel kapaszkodott a pálinkáspohárba. Gyűlölte ezt a ködöt és ezt a vacogtató zimankót. Bízott benne, szinte fohászkodott érte, hogy javuljon ki az idő, süssön ki a mosolygós napocska, csalja ki cirógató-birógató sugaraival a kis gyerkőcöket a játszótérre, a játszótérre, mely ott van a buszmegálló, a pléh váróterem mögött. Kisütött a nap. Mindenki örült neki. Örültek a kis gyerkőcök, akik a dél körül beállt változás idején már ujjongva tervezgették vidám délutánjukat, s ugyanúgy örültek a visszafogottabb, vidámságukban saját maguk által korlátozott felnőttek, hogy megszabadulhatnak a rájuk boruló felleg-szomorúságtól. Szívesebben néztek fel az égre, és szívesebben néztek egymásra is. Az emberek szebbek lettek a szép időben. Délutánra kivirult minden. Az óvónő tudta, hogy a derült ég ma elhozza a várt célt. Valami ugyanis kibontakozóban volt, valami, ami már régóta készülődött, talán az ő lelkében, talán a környezetében, talán a világban, a kiismerhetetlen eseménygyárak egyikében. Borzongva várakozott erre az alkalomra. Ösztönöket érzett előtörni magából, melyek azonban nem tűntek állati eredetüeknek, sokkal inkább értelem irányította ösztönök voltak. Értelme azt diktálta, hogy tegye meg, amire még állati ösztönei sem kényszerítették volna. Hogy ez által a tette által kiváljon. Vagy megháboror- dott volna? Ez is megfordult a fejében. De azóta, hogy kolléganőjével megetette, hogy lefeküdt az edzővel, bátorság támadt fel a lelkében, s úgy érezte, korlátok nem léteznek, vagy ha léteznek is, ideje átlépni őket. Perverz örömmel figyelte, miként tűnik elő a nap a felhők szürke fátyla mögül, látta a gyerekek felcsillanó arcát, s tudta, hogy ott lesznek a játszótéren.- Kinézek a játszótérre - mondta délután az anyjának, aki betegeskedett, e- gész nap feküdnie kellett, ápolásra is szorult. - Azt hiszem, ott lesznek a gyerekek, nem árt, ha valaki vigyáz rájuk, meg egyébként is, tegnap is olyan jól eljátszottunk.- Ne légy soká - válaszolta suttogva az anyja a másik szobából. A nő lenézően legyintett. Nem szerette az anyját, elsősorban azért, mert túl sok gond volt vele. Mindig igényelte, hogy foglalkozzanak vele, és nem nyújtott olyan örömet, mint egy huncut kisgyerek. Az óvónő távozott otthonról, miközben alig tudta visszatartani azt a furcsa, csúf mosolyt, mely folyton a szájára kéredzkedett. Az edző bebeszélte magának, hogy csak véletlenül keveredett megint ide. Szinte ugyanabban az időben ugyanazon a helyen volt, akárcsak előző délután, csakhogy a nap most sokkal szikrázóbban sütött, benne pedig sokkal inkább szikrázott az agresszivitás. Nem tudott ellazulni egész nap, pedig egy sört is megivott munka után. Utána azonban autóba ült, az úton pedig nyüzsögtek a rendőrök, s retteghetett, hogy ne állítsák meg. Megúszta. Most már csak ezt a baljóslatú délutánt kellett megúsznia, melynek eljövetelétől ugyanúgy tartott, mint ahogy várta. Nem is tudta igazán, mit vár. Az is megfordult a fejében, hogy a fiatal óvónő túl mély
