Irodalmi Szemle, 2005
2005/7 - Poór József: Az elindulás perceiben (novella)
Az elindulás perceiben adhatott volna hiteles tájékoztatást. Az említett szolgálati hajó félévenként meglátogatta a Fehér-zátony még fehérebb világítótornyát. Ebből az alkalomból feltöltöt- ték a Tengerészeti Hivatalhoz tartozó építmény egyetlen személyének, a toronyőrnek az éléskamráját. Tárgyak garmadája érkezett a torony műszaki berendezéséhez, de a fényjelzőrendszer üzembe helyezésével a lélek melege sugallotta éjszakánként a toronyőrnek, hogy akarva-akaratlan ő is csak egy közösség tagja... és dacolt a kinti magánnyal. De ha az este közeledett, egészen átszellemült, már-már szertartásosan készülődött a jelzőrendszer üzembe helyezéséhez. A kigyúlt fénynyaláb Umbra Tekera egyetlen üzenete volt az emberek felé. Ha szürkülni kezdett, ha feltűntek a csillagok és kigyúlt a torony jelzőtüze, akkor a toronyőr a városokra, falvakra emlékezett. Gondolatban betért az ismerős utcákba, bekopogtatott az ismerőrősök ajtaján, és leült a gazdák asztalához. Sok kérdést kapott elképzelt vendéglátóitól, ami általában azzal kezdődött, hogy „hogyan élsz ott kint, a szolgálatban, Umbra Tekera?” S erre ő azzal a megszokott mondókával kezdte, hogy „ne panaszkodjon az emberfia, ha a napfelkelte egészségben találja”. „Mégis, Umbra Tekera - hallotta a további kérdést -, hogyan birkózol meg a magányossággal?” Erre a toronyőr rendre azt válaszolta gondolatban, hogy nem ismerheti ő a magány fojtogatását, mert a Gondviselés törődött a teremtéskor az élőlények sokféleségével, minek következtében a világítótornyot az élet olyan sokszínűsége veszi körül, mintha csak ott élne a partvidék valamelyik öblének kunyhójában. Aztán gondolatban ő, Umbra Tekera kérdezett. Viszont csak csupa általánosságot. A múlt héten azonban megváltoztatta kérdéseit. Magáról kérdezett, mert az igazság az volt, hogy Umbra Tekera szerette volna megtudni, mégis mit gondolnak róla, amiért hátat fordított az emberlakta vidéknek, és kiköltözött a világ végére. Mint köztudott, az északnyugati partvidéket gyakran sújtották természeti csapások. Ilyenkor az volt a szokás, hogy a településeken gyűjtést szerveztek a károsultak megsegítésére. Umbra Tekera helyzetéhez mérten többet adakozott, mint azt társadalmi helyzeténél fogva az emberek elvártak tőle, illetve ildomosnak tartottak. Olyankor is elöl járt nemeslelkűségben, amikor a többiek tudomást sem szerezhettek segítőkészségéről. Mégis. Umbra Tekera hamarosan azt vehette észre, hogy barátoknak vélt emberek fordultak el tőle, jó ismerősök viseltettek iránta fenntartásokkal. Erre Umbra Tekera magát vádolta, amiért nem járt el kellő tapintatossággal és szerénységgel a kényes helyzetekben. A napokban a férfi ismét mérlegre tette lelkét, s szinte úgy látta helyzetét, hogy attól csüggedésnek adta át magát. Már-már a kétségbeesés határára jutott. Kiállt a torony felső emeletének erkélyére, a partot fürkészte, majd tekintete csillag- alakzattól csillagalakzatig repült, s egyszer csak érezte, hogy ebben a mindenség- ben egyedül áll, s érezte azt is, hogy mindehhez képest nevetségesen kicsi az ő
