Irodalmi Szemle, 2005
2005/7 - Poór József: Az elindulás perceiben (novella)
Poór József váltani kívánta volna esteledéskor hangoztatott kijelentését az elmúlást illetően, s fogadta meg nem először életében, hogyha ezt a ribilliót túléli, vízzel még a fürdőkádban sem óhajtja a találkozást. Az üzenet várásában szünet, istenem, mögötte a már hátborzongatón szép éjszaka, mert itt a megváltó reggel, a meghunyászkodott északi széllel, mint mondotta, a megváltó reggel. Hömpölygött felé a sziklás partszakasz nyújtózkodó szírijeivel, a tenger párába vesző távlataival, eléje törékeny világítótorony képe libegett, hófehér szárnyakon. Érezhette Ember Péter, miből születik a csoda. Kérte volna a kapitányt, hogy időzzenek még egypár percet. És ekkor váratlanul ráébredt, hogy neki ennyi juttatott az elébe táruló világból és nem több, s amit ehhez megszerezni, a természettől megkapni kívánt volna, az már bitorlás lenne. És megtörtént, hogy a megfelelő hullámhosszra hangolódott: az évek óta érzett üzenet vételére, ami a világítórony látványából fakadóan ennek a tartalomnak felelt meg: Vártalak! Érezz! Vedd az üzenetet! Ember Péter úgy telt meg, ahogyan az kellemes. Mert a látványból átérezte az emberi sorsot, a tengert, a mindenséget. Utána utazása másodlagossá vált. így a hajó, a társai marasztalása. Az első kikötőig kötelességszerűen végezte feladatait, de Pulába érkezvén elbúcsúzott a csodálkozó legénységtől és a kapitánytól, aki pár szóból is értette Embert, s mint fontos üzenettel a tarsolyában, s mint akit még vár a desifrálás izgalmainak java része, útnak eredt. Idejött, Mátyusföld szívébe, sorsának itt kell beteljesednie, vélte annak idején... Idehaza senkinek semminemű magyarázattal nem szolgált, de istenigazából senki nem is várta tőle, annyira a maga útját járta. Élte háttér-életét hónapszámra, de lefekvés után gyakorta váltott szót a világítótoronnyal. Mígnem egyszer csak, a- lamelyik énje jóvoltából, tollba mondódott a jelzőtorony meséje. Mese lett volna? Az események képkocáinak hatására egyre erősebb kényszert érzett ahhoz, hogy jegyzetelni kezdjen. Ez a jegyzet kezdetben lassan-lassan sorjádzott, majd jöttek a lázasabb esték, amikor oldalnyi híradást vetett papírra. Közben észrevétlenül elszaladt az ősz, a tél, s a híradás is kikerekedett: Az északnyugati tengerparton élt Umbra Tekera. Nem itt született, a sors hozta erre a tájra, és már régóta beletörődött életének eme fordulatába. Egy napon Umbra Tekera, miután elnyerte a világítótorony őrének állását, kiköltözött a szigeteken túli Fehér-zátony még fehérebb világítótornyába. Ezzel mintha minden köteléket elvágott volna, ami ez ideig az északnyugati tengerpart lakóihoz kötötte. Lassan eltelt egy év, s többé senki sem látta megfordulni a kicsi boltokban, italkimérésekben, de még csak a vaskereskedésben sem. A halpiacon sem bukkant fel kócos fejével, hogy a kofákkal megvívja mindennapos szócsatáit, és hovatovább kiveszett a környék vénasszonyainak híreiből is. Hogy Umbra Tekera még az élők sorában volt, arról az Öreg Fiú ócskavasnak is beillő, hivatalosan Szívek Szavának elnevezett őrhajójának a személyzete
