Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - Irena Čechovičová: A harmadik évezredben repülünk (novella)
A harmadik évezredben repülünk Amikor megismertem őt a számítógépes tanfolyamon, amelyre ő is jelentkezett, még nem sejtettem, hogy a repülés lelkes propagátora. Egy túlsúlyos nővel közös számítógépet használt, s folyamatosan nevettek vagy veszekedtek. Ez a furcsa pár akár a kétségbeesésbe is kergethetett volna, de minden fenntartásom ellenére, egész szimpatikusnak tűntek. Főleg Inéra. A repülés Igorral felejthetetlen volt. Alapjában véve nem is repültek, csak lebegtek a sűrű légben, de nem jelentett számukra semmi fáradságot. Könnyedek voltak és boldogok. Telepatikus kapcsolat alakult ki köztük, nem is szóltak semmit, gondolataik szabadon áramlottak, ahogy ők is szabadon lebegtek az űrben. Minden lény, amivel találkoztak, csodálkozással tekintett rájuk, s csak mosolyogtak. „Mért is kellene visszamennem a Földre?” - gondolta Igor. „Az az ördögi rohanás, a folytonos cívódás, mind mire való?” „Arra, hogy” - válaszolta Inéra - „ott állhass a sorban a bankautomata előtt, hogy megtölthesd a hasad műkajákkal, hogy dühöngj, ha elromlik valami a sok mütyür közül a lakásodban, s lassan már az utolsó helyet is elfoglalják a lakásodban, s ha meg akarsz tőlük szabadulni, több energiádba kerül, mint a megszerzésük volt.” „Hallottam, hogy olyan új törvény van készülőben, amely alapján le is csukhatnak, ha nem a megfelelő helyen szemetelsz.” „Ez szörnyű! Kíváncsi vagyok rá, hogy hogyan oldják meg a fölösleges tárgyak és emberek eltávolítását. Nem is olyan egyszerű eldönteni, hogy mi és ki fölösleges. Lehet, hogy semmi és senki, de az is lehet, hogy mindenki és minden.” „S ezért kell abba a pokolba visszatérnem, amikor veled itt fenn ilyen csodálatos?!” „Vissza kell térnünk, mert nekem szerződésem van minden diákommal, hogy a repülés véges” - mondta Inéra. „S ott akarod hagyni az elárvult számítógépedet?” Fogták egymás kezét, röhögtek, s visszaindultak. A nevetés abbamaradt, amikor meglátták a Föld köré húzott vashálót. A háló alól hatalmas robbanások hallatszottak és sűrű fekete füst gomolygott. A háló szemein égett madárszárnyak hullottak alá. Minden menekülési pont le volt zárva. Inerát és társát hófehér szárnyak ragadták el. Igor teste légiessé vált, s lassan eltűnt a tömegben. Inéra tudta, hogy vele is ez történt. Teljes nyugalmat érzett, látta, hogy egyre közelebb kerül a Fényhez. Felemelte a fejét, s a többiekkel együtt repült a Fény felé. „Boldog repülő lény vagyok” - kiáltotta a mellette szálló angyalnak. „Boldog repülő lények vagyunk” - válaszolta amaz. A lentről jövő robbanásokat már nem lehetett hallani. (Epilógus) „Az életben vannak pillanatok, amelyek mintha lezárnának egy fejezetet, de amelyek egy új időszámítás kezdetei is.” K. M. Juhász Dósa János fordítása
