Irodalmi Szemle, 2005
2005/7 - Fried István: Petőfi Sándor modernsége (tanulmány)
Fried István eposzi hangvételtől nem mozdul el, az ő romantikája kevésbé az ambivalenciáé, mint inkább a bináris oppozíciókat egyszerre földi és kozmikus távlatból szemlélő epikusé. Petőfi művének téridős szerkezete a mesemondó szituáltságával indoko- lódik, hogy a János vitéz más részében a mitologikus hagyomány újraírására vállalkozzék: a Tündérország bevezető versszaka a mesei elképzelés szerint mondja el a homéroszi Elysium-élményt. Ez aképpen is értelmezhető, hogy a honfoglalási epikát elhagyva, ez ugyanis a vergiliusi felfogáshoz igazodott, Petőfi a régebbihez, Homéroszéhoz tér vissza, lényegében kiiktatja a közvetlen-didaktikus közönséghez szólás modusát, hogy egy mesélői attitűd imitálásával (és itt az imitáláson van a hangsúly) visszahozza elbeszélő és befogadó egymásrautaltságának „szokás”-át. Ez annyiban variálódik az „Alföld-lírában”, hogy egyfelől a mindenki által ismerősként üdvözölhető „reáliák”-at versalkotó tényezőként szerepelteti, másfelől teret enged az allegorikus olvasásnak (egyszerre közelít a beszélő tárgyához meg távolít tőle, továbbá: reáliákként és allegóriákként egyszerre lesz értelmezhetővé a versnek látszólagosan referenciális anyaga). A személyesség korántsem a lírai én reflektálatlan jelenléte nyomán értelmeződik, hanem annak összetettsége, a táj ant- ropomorfizálódása, vele együtt az individuumnak a tájba kivetítése jelzi személy és táj viszonyrendszerét. Gondolatmenetemet folytatva még egy, eddig talán kevésbé emlegetett mozzanatról szólnék. Több tanulmány foglalkozott már Petőfi Sándornak a leginkább a német nyelvterület közvetítésével elért XIX. századi európai sikerével7, de feltehetőleg nem eléggé különböztették meg a magyarral együttélő népek irodalmainak reagálásától a Petőfi-lírára. A német irodalom XIX. századi történetében a kései romantika egyik változatának megteremtése ahhoz a Lenauhoz fűzhető, aki eredendő byronizmusát egyeztette az egzotikus iránt tartósan jelenlévő német érdeklődéssel, és ezen a kereten belül alkotta meg a közép-európai tárgyú költészetet. Lenau számára így a magyar táj, történelem (Rákóczi Ferenc) és a különös-egyedi szerepét betöltő pusztai ember nem egyszerűen a világfájdalmas elvágyódás maníroktól sem egészen mentes kinyilatkozásaként lett költészetté, hanem az elidegenedettsé- get okozó civilizációval szembeállítható természetesség és erkölcsiség lírájaként fogalmazódott meg. Ez a Lenautói magas színvonalon reprezentált magyarságkép jó darabig külsőségeivel hatott, teremtett „iskolát”, vált utánozhatóvá, s alakította ki a magyarságról a később is sokat ismételt sztereotípiákat. Petőfi Sándor lírájának megjelenése a német irodalomban lényegében erősítette a németül olvasó magyarságelképzelését, a német fordítások annak a Petőfinek a portréját rajzolták ki, aki önmagát a korláttalan természet vadvirágaként jellemezte; persze az a vitapozíció, amelyben Petőfi ilyenné stilizálta arcképét, a német olvasó előtt ismeretlen maradt. így a német olvasónak nem nyílt alkalma arra, hogy a német irodalmat is megosztó irányköltészet-vitájához mérje Petőfi önlegitimációs lírai gesztusait, még kevésbé arra, hogy tájlíráját egy allegorizáló törekvés költészeti dokumentációjaként értelmezhesse. Ezzel szemben a szlovák és a szerb költészetben (és részben
