Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - Százdi Sztakó Zsolt: Létezés (elbeszélés)
Létezés igazi érzéssel, képtelenek vagyunk őket szavakba foglalni, és ezért nem is tudunk velük mit kezdeni. Mennyivel könnyebb dolguk van a zeneszerzőknek, akik egy pár perces vagy órás műben mindent elmondhatnak. Egy Beethoven-szonáta vagy egy Mozart-opera olyan dolgokról szól, amire még a legjobb költők se képesek, egyszerűen azért, mert megkötik őket a szavak, és akik olvassák őket, azok is az értelmükkel akarják felfogni a szavak jelentését. Itt van példának okáért a Varázsfuvola, amit ő a legtökéletesebb zeneműnek tartott, amit valaha komponáltak. És most a zenén van a hangsúly, mert a szöveg egy másodrangú fércmű, de a zene... Épp ezért tehát minden művészetek közül az írás művészetét a legnehezebb művelni, és ez is a leggyarlóbb művészet. Itt van például a festő, aki a négy alapszín segítségével bármelyik színt kikeverheti magának, sőt, még akár új árnyalatokat is kísérletezhet, vagy a szobrász, aki kedvére formálhatja az anyagot. Ami a boldogságot illeti, csak sejtéseink vannak, és mi sem tudunk róla többet mondani, mint a példában a kisgyerek az álmáról. Legtöbben egyszerűen a vágyaikat jelölik meg boldogságuk forrásaként, de ha valami csoda folytán minden vágyunk teljesülne, hamar kiderülne, hogy ez is csak káprázat, amely csupán pillanatnyi kielégülést hozhat. Ilyenformán már nem is csodálkozhatunk azon a kijelentésen (és most se tudta eldönteni, hogy ezt valahol olvasta vagy egy visszatérő gondolata, de hát oly gyakori ez, hogy egy gondolat annyira megtetszik nekünk, hogy kisajátítjuk, és már a sajátunknak érezzük), hogy a boldogság egyenlő a vágyakozással, függetlenül annak tárgyától. Lehet, hogy vágyainkból sohase lesz valóság, az esély erre annyi, mint hogy telitalálatunk lesz a lottón, vagy egyszer űrutazásra indulunk, de ha egy napon arra ébredünk, hogy már nincsenek vágyaink, biztosak lehetünk benne, hogy itt a vég. Aki vágyakozik, az reménykedik is, és aki reménykedik, az még a jövőjét tervezi, és aki a jövőjét tervezi, az vágyakozik, és a kör itt bezárul. Olyan ez, mint a huszonkettes csapdája: csak akkor szuperálnak ki, ha bolond vagy, de ha nem akarsz felszállni azzal az átkozott géppel, és lelövetni magad, az azt jelenti, hogy mégse vagy bolond. Az író (akit egyébként Gátinak hívtak, de ez történetünk szempontjából egyáltalán nem lényeges, mint ahogy az sem, hogy harminckét éves volt, netán idősebb vagy fiatalabb) már régóta szeretett volna egy novellát írni a házmester lányáról, aki olyan csúnya volt, mint egy nőalak Picasso valamelyik képéről, de a szeme úgy ragyogott, olyan szép volt, mint a hajnalban felkelő nap. Mintha egy ügyetlen ékszerész egy csodálatos gyémántot egy ízléstelenül giccses foglalatba rakott volna. Nem tudott úgy elmenni a lakása előtt, hogy be ne menjen hozzá. A házmester lakása mindig nyitva volt, és a lány ott ült az ajtónál egy fotelben. Nem járt ki az emberek közé, és azért volt nyitva az ajtó, hogy legalább így legyen kapcsolatban a világgal. Bement hozzá, és csak nézte. A lány nem tudott beszélni, csak ar- tikulálatlan hangokat adott ki, neki pedig lelkifurdalása volt, mert a lány bizonyá
