Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - Százdi Sztakó Zsolt: Létezés (elbeszélés)
Százdi Sztakó Zsolt Létezés (Részlet az „ Elbeszélések könyvéből ’’) Az író nem volt más, mint egy szereplő az egyik novellájából. Olyannyira, hogy fizikailag szinte már nem is létezett, illetve az, amit mi testnek nevezünk, ez a hatvan-nyolcvan kilónyi hústömeg (ebből hetven százalék víz) már csak vegetált, csak ösztönei irányították, nem volt benne semmi tervszerű, semmi ritmus. Ha megéhezett, evett valamit, függetlenül attól, hogy hajnal három vagy éjjel tizenegy volt-e. Ha elfáradt, lefeküdt aludni (általában kétnaponta), a rajta kívüli világot pedig közömbösen szemlélte, ha egyáltalán hajlandó volt tudomást venni róla. Legtöbbször olyankor volt kénytelen szembesülni ezzel a külső világgal, amikor kézirataival a szerkesztőségekben kilincselt, és fafejű szerkesztőkkel veszekedett, akik egyszerre mind hatalomtól megtébolyodott Nérókként viselkedtek, amint alkalmuk adódott szerencsétlen, vékonypénzű írókon basáskodni, akiknek a kéziratait könyörtelenül húzták meg, átírták, hogy végül szerencsétlen, jobb sorsra érdemes szerzők alig ismertek rá a nyomdából kikerült szövegeikre. Valahogy méltatlannak érezte ezt az egészet, mintha a pap, akinek a hívek lelkiüdvéért kell fáradoznia, azzal keresné a kenyerét, hogy naponta szőlőt kapál. Nem is vállalkozott volna ezekre a megalázó tortúrákra, ha nem lett volna szüksége arra a csekélyke honoráriumra, melyet a lapok írásaiért fizettek. Már magában azt a tényt is roppant megalázónak találta, hogy a megélhetéshez pénz kell. A legváratlanabb helyzetekben kérik a pénzedet. Ha egy nagyvárosban járva jön rád a szükség, a klotyómadam a pénzedet kéri... különben akár össze is szarhatod magad. Valahol azt olvasta (vagy tán nem is olvasta, hanem csak egy régóta visszatérő gondolata volt) hogy az emberiség legnagyobb találmánya a pénz, ami nélkül az emberek sokkal boldogabbak lehetnének. Csakhogy az emberek nem boldogok, se pénzzel, se pénz nélkül. Mintha elfeledkeztek volna a boldogságról, és ha őszinte akart lenni magához, ő se tudta, hogy mi az. Csak általánosságokban volt fogalma róla, és mint tudjuk, az általánosságok épp általánosságuknál fogva semmit se mondanak. Olyan ez, mint mikor a kisgyereknek a tündérek országáról mesélnek, aztán éjszaka álmodik róla, de már reggel képtelen szavakba foglalni az álmát. Egyébként gyakran kapta azon magát, hogy valaminek a megnevezésére vagy körülírására képtelen szavakat találni. Ezért van aztán az, hogy a legértelmesebb ember is nyáladzó idiótaként viselkedik, ha szerelmes, és csak hebegni képes, vagy ami még kiábrándítóbb, semmitmondó frázisokat pufogtat. így vagyunk minden
