Irodalmi Szemle, 2005
2005/6 - Szalay Zoltán: Képtelen valóság avagy a Kozmosz örökké zengő éneke (esszé)
Szalay Zoltán legyen. A hajnal? Ég a város? Vagy egy izzadt óriásleány arcán olvad a festék? Meghatározhatatlan környezet, megfoghatósága fölöttébb csalóka. Egy goromba ház a sarkon: mint kisgyermek arcán az ótvar. Valamit elfelejtettem, mondja - talán ha azt kitalálnám. A lényeg: semmi.- Nem is látok semmit - mondtam, a Semmi című képre mutatva. A Közvetítő most először mosolyodott el igazán. - Huncutul van megszerkesztve a mi kis tárlatunk. Jöjjön, ha szembe akar nézni a valósággal. Mindennel, aminek birtokában volt a Költő. A Költő, aki maga kormányozza magát. Úgy is mondhatnánk, autonóm. S itt, látja ezen a képen őt? Igen, jól látja, vérben fürdik: gyilkolt. Próbára tette a bűnt. Vagy talán a bűn által tette próbára az embereket. Vagy talán a feloldozást tette próbára - a bűn utóéletét. S habár gyilkolt, mégsem lehet bűnös.- Ugyan miért nem? Miféle hatalommal bír ő?- Meg kéne már értenie! — rivallt rám hirtelen a Közvetítő. - Maga szerint bűnös? Hát nem fogta fel még, hogyan lángol a lelke a tiszta fehérségben? Fehér ő, a- kár a teliholdas éjszaka.- Még ezt a képet meg szeretném nézni — álltam oda egy vászon elé, mely a Téli éjszaka címet viselte. A Közvetítő mellém lépett.- A legszegényebb emberé is lehet az egész világ. Csak egy téli éjszakát kell szemügyre venni alaposan. Amikor ezüst sötétség némasága holdat lakatol a világra. Amikor összekoccannak a molekulák, s a csont hallgatja a csöndet. Lassúdad harang- kondulás hozza a kék, vas éjszakát. A fagyra tőrt emel az ág, s a pusztaság fekete sóhaja lebben.- Ezek ugye a Költő szavai? - kérdeztem.- Igen - válaszolt a Közvetítő. - Az ő lelke futott a pusztai vágányokon együtt az éji fénnyel. Az ő gondolatai csillogtak a csillagok mosolyában. O mérte meg a világot.- És mondja, hogy lehet, hogy ön közvetíteni tud a Költő s a világ között? Hogy lehet, hogy ilyen közel áll hozzá?- Ez tévedés. Nem én állok közel hozzá: ő áll közel mindnyájunkhoz. Vigyáz ránk, tanít minket, épít minket, fáradhatatlanul. Soha nem fejeződhet be a munkája. O az egyik legszorgosabb munkás, aki vidékeinken élt az elmúlt időkben. Benne felcsillant az a valami, amit az emberek egyszer még réges-régen elveszítettek, s a hiánya azóta állandó fájdalom és rettegés forrása.- De míg ő megvan nekünk, ez a hiányérzet némileg orvosolva van, igaz?- Igaz - válaszolta a Közvetítő, és magamra hagyott. * József Attila költeményei szövegeinek a felhasználásával
