Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - Duba Gyula: Galambtemető (2.) (regényrészlet)
Galambtemető (2.) hat, mintha nagy békességben és egyensúlyban tűz és víz élne együtt! Természet- ellenes módon persze: a víz nem oltja el a tüzet, hanem mintha éltetné és a tűz sem forralja fel a vizet, hogy gőzzé változva elillanjon! Megkockáztatnám az állítást: talán éppen ebben rejlik az ember magasabbrendűsége a természetnél! Összeférhetnek benne a végletek! Lehet ebben valamiféle isteni magasabbrendűség! Az asz- szony állandó Iobogása elbűvöli, bámulatra s gyakran követésre készteti a férfit, míg az ő higgadtsága fékezi az asszony száguldását s közben elismerésre kényszeríti. Közben közös életritmusuk szelídül, a múló idő mindinkább a férfi intellektusának kedvez, a lassú öregedés bölcsen és érzékenyen csökkenti a fárasztó rohanást. Még egy jelenségről nyújtunk bővebb elemzést: a férfi képzeletéről! Az asz- szony mindig csodálta, imponált neki, bár gyakran bírálta is! Nem túlzás, amikor azt mondom: néha mintha álomvilágban élne! Talán innen nyugalma és sérthetetlensége, higgadt tettrekészsége, amely adott esetben akár lustaságnak mutatkozik. Az ilyen álomvilág már-már megközelíthetetlen, az asszony nehezen érti, de beletörődött, mint valami megfejthetetlen titokba, nem szól érte. Milyen is ez? Ma is látom s hallom, élő emlék. Az utcaajtóban áll, falusi siheder, egyedül, bámul, mintha várakozna! Ne állj az utcán, mondja nagyanyja, mindig talál tennivalót magának az ember, ha nincs dolga, keres munkát, tesz-vesz a ház körül, az udvaron, a szérűn vagy az ólak környékén, ha mást nem talál, vágja a fát, aprítja a téli tüzelőt! Nem ácsorog és bámul a rendes ember. De te haszontalan vagy, do- logtalan lusta, mi lesz így belőled?! Sokat állt az utcaajtóban, nappal is, de különösen estefelé. Több volt ez szórakozásnál, valami más! Kíváncsi, mire is? Maga sem tudja, amit vár, ismeretlen számára. Csak vár. Valamit vár, amiről nem sejti, mi lehet. Kamaszfővel elképzelni sem képes, nincs még hozzá tapasztalata, a képzelete üresen bolyong, nem lát képeket, csak érzéseket sejt, melyek még nem érintették meg, maga sem tudja, honnan sejti, hogy vannak, léteznek. Várni kell rájuk. Mert ha nem jönnek, még jobban elmélyül benne a hiány érzete, az unalom, de talán, ha a ház előtt várja, van még remény! Korán megismerte az unalmat és a reményt! Az elsőt képzeletével próbálja legyőzni, és küzdelmét a reménnyel támasztja alá. Képzelődéseiből irdatlan mennyiségű csalódás születik, mind-mind tűrőképességét edzi, teherbírását acélozza. A várakozás kétélű, teli önellentmondással. Olyan érzéssel is eltölti, hogy talán mindent akar, telhetetlen csóró, korholja magát, néha szinte megveti, a világot akarja, mégsem sikerül neki semmi. Élhetetlen balek!, gúnyolja magát. Kíváncsi képzelete és vágyai tisztázatlansága révén sok csalódás éri, időzzünk el azonban a várakozásnál, lénye egyik alapvonásánál, amely érett korára, sőt öregségére sem hagyja el. Sok gonddal járó tulajdonság, bizonytalanságára és elégedetlenségre, meghatározatlan, ám elemi hiányra utal. Áttételesen mintha a szégyen rokona lenne! Várakozása kifejeződésének egyik markáns, szimbólumértékű kifejeződése a postaládában testesül meg. Zöldre festett, asztalnyi behemót a lépcsőházban a falra erősítve, tucatnyi szekrénykével, ajtócskákkal, fenn széles nyílás, alul lyukak,
