Irodalmi Szemle, 2005

2005/4 - AZ ÍRÓ HAGYATÉKÁBÓL KÖZÖLJÜK - Rácz Olivér: Jiszgádál v’jiszkádás

Rácz 01 i vér

Csodálkozva pillantottam az illetőre.

Magas, ismeretlen, sötét ruhás férfi volt.- Nem ismer meg, hadapród úr? - kérdezte halkan. - Nem emlékszik rám?

Nem emlékeztem rá. Esküdni mertem volna, hogy sohasem láttam.- Zsidó munkatábor - mondta változatlanul halkan, de nyomatékosan.

Villámgyorsan utánagondoltam a dolgoknak. Vajon mi baja lehet velem ismeretlen megszólítómnak? Magamban tiszta szívvel leszögeztem, hogy soha én zsidót, zsidó munkaszolgálatost meg nem bántottam. Még durva szóval sem. Ösz- szetéveszt valakivel? Hadapród sem voltam soha, mindössze „címzetes” karpaszo- mányos szakaszvezető, noha a munkaszolgálatosok, sőt a keretlegények nagy része is következetesen hadapród úrnak szólított. De akkor is? Nyilván összetéveszt valakivel. Nem jó dolog.

Nem tévesztett össze.- Az életemet mentette meg, hadapród úr - mondta, és akkor már megragadta a kezemet. - Nem emlékszik? Elkobozták a gyógyszereimet, mert azzal vádoltak, hogy szimulálok. Az ítélethozatalig mindenesetre bevágtak egy aknaszedő zászlóaljba. Maga csempészett át a névsor összeállításakor egy kőtörő századba. A „terhelő bizonyítékokként” lefoglalt gyógyszereimet is visszaszerezte, kicserélte.

Akkor már homályosan emlékeztem. Főképpen a „terhelő bizonyítékok” miatt. Hogy milyen gyógyszerekről volt szó, nem tudtam. Arra azonban emlékeztem, hogy a katonai „gyengélkedő szoba” gyógyszerész-munkaszolgálatosának a segítségével az egész készletet ártatlan, közömbös szódabikarbónára és aszpirinpreparátumokra, lábfeltörések kezelésére szánt kenőcsökre cseréltem fel.- Örülök, hogy sikerült megúsznia - mondtam mosolyogva.- Örülök, hogy találkozhattam önnel, hadapród úr - mondta, aztán a zsebébe nyúlt és a tenyerembe csúsztatott valamit.

Kis, aranyból ötvözött Dávid-csillag volt.- Elfogadja? - kérdezte félénken, és sietve folytatta: - Holnap indulok Izraelbe. Tegnap kaptam meg a kiutazási engedélyemet. Örülnék, ha elfogadná. Emlékbe. Az életemért. És örülnék, ha beülne velem oda, a szemközti kávéházba, egy feketére. Szeretnék néhány percre elbeszélgetni magával. Mindig csodáltuk magát, hadapród úr...- Hagyja a hadapród urat - mondtam legyintve. - Azoknak a hadaknak én sohasem voltam apródja...

Sokáig beszélgettünk a kávéházban. Amikor elbúcsúztunk egymástól, megkérdezte:- Mit üzen Izraelbe? Ha esetleg közös ismerősökre bukkannék. Bizonyára találkozom olyanokkal, akik szintén magának köszönhetik az életüket. Mit üzen nekik?- Vigyázzanak az anyósom két alapítványi fájára - tört ki belőlem önkéntelenül.