Irodalmi Szemle, 2005
2005/4 - AZ ÍRÓ HAGYATÉKÁBÓL KÖZÖLJÜK - Rácz Olivér: Jiszgádál v’jiszkádás
Jiszgádál v’jiszkádás Jencit feleségem öccsével egy időben vonultatták be munkaszolgálatra; addig a nyolcdioptriás szemüvegével s egyéb orvosi machinációkkal sikerült megúsznia.- Mit tudsz Gabiről? A feleségem kis öccséről - kérdeztem mohón. - Együtt vonultatok be. A sokdioptriás szemüvegén át is láttam, hogy megütközve, elborult szemmel bámul rám.- Hát nem tudjátok?- Nem. Mit? - kérdeztem elszoruló torokkal. Elmondta. Aztán, megérezve, hogy itt most üres és céltalan lenne minden vigasztaló szó, újból megölelt.- Ne mondd el a feleségednek - mondta még halkan, és fáradt, nehéz léptekkel elballagott. - Egyszer majd benézek hozzátok... Én pedig eltántorogtam a sétány legelső eldugott lócájáig, leroskadtam rá, és szemem elé tartott, nyitott tenyérrel elmormoltam az egyetlen, általam ismert héber imát, a halotti imát, amelyet olyan gyakran volt alkalmam hallani hosszú és dicstelen katonáskodásom idején, a tábor túlsó felén, a szögesdrót kerítés mögött elhelyezett zsidó munkaszolgálatosok mocskos, bűzlő körletének rabbijától: Jiszgádál v’jiszkádás... „Ne mondd el a feleségednek...” Csakhogy a feleségem még aznap este leolvasta az arcomról, hogy édesanyja után már kis öccsét is hasztalanul várja haza. Jiszgádál v’jiszkádás... Hosszú évek múltán úgy alakult sorsom, hogy kulturális külügyi kapcsolatok teremtése, szerződések aláírása végett sűrűn jártam külföldön. Németországban, Ausztriában, Lengyelországban is. A külügyi szolgálatban mindenkiről mindent lenyomoznak, tudnak, feltárnak. Rólam is kinyomozták, hogy háromévi dicstelen és siralmas Horthy-katonás- kodásom során, amikor néhány hosszú hónapot a zsidó munkaszolgálatosok keretlegényeként, pontosabban zászlóalj írnokaként is eltöltöttem (a légvédelmi tüzérektől - védett alakulat! -, majd a távbeszélőktől - bizalmas alakulat! s végül a géppuskásoktól helyezgettek át büntetésből, de ez most nem tartozik ide), többtucatnyi zsidó barátomat, ismerősömet sikerült hamisított katonai papírokkal, okmányokkal, szolgálati jegyekkel megszöktetnem, biztonságba menekítenem. Olykor merőben ismeretleneket is. A háború után hosszú évekkel éppen egy könyvesbolt kirakata előtt szemlél- gettem a kiállított könyveket (jó, bevallom, főképpen azért, mert akkor már az én két legelső könyvem is közöttük volt), amikor valaki váratlanul, erőteljesen megtaszította a vállamat.
