Irodalmi Szemle, 2005
2005/4 - AZ ÍRÓ HAGYATÉKÁBÓL KÖZÖLJÜK - Rácz Olivér: Jiszgádál v’jiszkádás
Rácz Olivér Nem tudom, melyik haláltáborba hurcolták anyósomat - még Dachau előtt elszakították a családjától. Feleségem nővére túlélte Auschwitzot; közvetlenül a tábor felszabadítása után, miután az amerikaiak ismét életképessé táplálták, azonnal Chilében élő, távoli rokonaihoz utazott. Egy, ugyancsak valamelyik haláltábort túlélt, német zsidó fiatalember kíséretében, aki még Chilében feleségül vette, azután átköltözködtek az Egyesült Államokba, és New Yorkban egy kis díszműáru-kereskedést nyitottak. Feleségem nővére, még a hajdani, szép béke éveiben főiskolát végzett képzőművész volt, férje díszműáru-tervező. Soha többé nem tértek haza - feleségem nővére pontosan tudta, mi történt az anyjával, családjával: nem voltak illúziói. Nem óhajtotta viszontlátni a házat, amelyben született, a várost, amelyből elhurcolták. Havonta írt nekünk, és több ízben felajánlotta, hogy repülőjegyet küld, látogassuk meg, de erre sohasem került sor. Azt hiszem, feleségem jobban félt a viszontlátás elkerülhetetlen emberi fájdalmaitól, mint amennyire egy kései, elárvult testvéri ölelés boldoggá tehette volna. Feleségem kisöccse, a táboruk felszabadulása után, egy amerikai hadikórházból szökött meg, súlyos, kikezeletlen flekktífusszal, halálos, lázas betegen. „Anyukám otthon majd kigyógyít”, suttogta rekedten barátjának és egy szomszédjának mielőtt megszökött a kórházból. Barátja félig eszméletlen volt; nem tudta megakadályozni, visszatartani. Másnap akadtak rá a kórháztól néhány száz méternyire az útszéli árokban, holtan. Húszesztendős volt. Ezt azonban két évvel később tudtam meg attól a bizonyos, kórházbeli barátjától, akit sikerült kigyógyítaniuk a flekktífuszból és a koncentrációs tábor gyötrelmeiből, miközben feleségem még egyre bizakodva várta haza a kis öccsét. Ez a barát, aki felgyógyulása után két esztendővel később vetődött haza, pontosan a húsvéti pászkát osztogató Grosz Jenci volt. Szülővárosom ősi ligetében akadtam össze Grosz Jencivel. A régi zenepavilon körül kószáltam egymagam, mert feleségem, anyámmal, élelmiszerbeszerző körútra indult a város peremére (ott a peremvidéken még lehetett kapni egyet s mást, ismerős kereskedőktől, ha az embernek szerencséje volt), s az ilyen vállalkozások során jelenlétem nem volt kívánatos. Grosz Jenci. Egy kicsit csámpásan, egy kicsit félszegen közeledett felém az elhagyatott ligeti sétányon, s amikor már csak háromlépésnyire volt tőlem, bágyadtan elmosolyodott.- Nem ismertél meg, mi? - kérdezte a legnagyobb természetességgel, amikor túlestünk az első, szótlan ölelésen. - Hát igen; a táborban leadtam vagy huszonöt kilót. De olyan nyolcat-tízet még az amcsik kórházában sikerült visszaszereznem... - mondta büszkén. - Igaz, hogy közel egy év alatt... Most már majdnem a súlyomnál vagyok. A hitközség táplál. Veled mi van? Erre azonban nem válaszoltam, mert váratlanul eszembe villant, hogy Grosz
