Irodalmi Szemle, 2005

2005/4 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Pomogáts Béla: Megbékélt lázadó

Pomogáts Béla: Megbékélt lázadó

len, örök (örök áramot, örök anyag, öntudatlan örökkévalóság), csillagképek.” A nagy szerelmi költemény, mondhatnék, a szerelmi érzés transzcendens távlatait sejteti, midőn az érzelmek ívének azt az emelkedését mutatja be, amely a puszta bioló- gikum világától a lelki folyamatokig, majd tovább, a szerelmi érzés transzcendentális értelmezéséig visz. Az ember, mint az anyagi világ része, éppen a szerelmi érzés által emelkedik fel az anyagi világ fölé, létezése ezáltal mintegy magasabb értelmet kap, ahogy a költő mondja: „csillagképek remegnek benned (...) nap süt, homályló északi fény borong - / tartalmaidban ott bolyong / az öntudatlan örökkévalóság”.

Az Eszmélet értelmének teljesebb megfejtése ennél jóval nehezebb feladat, nem csoda, hogy számos irodalomtudós (Szabolcsi Miklós, Szigeti Lajos Sándor, Szuromi Lajos, Tverdota György) foglalkozott értelmezésével, nemegyszer könyvek formájában. A jelen tanulmány természetesen nem vállalkozik arra, hogy ezeket a tudós értelmezéseket bemutassa, csupán jelezni kívánja, hogy ennek a kivételes - egész magyar költészetben a legnagyobbak közül való - költeménynek is lehet egy olyan olvasata, amely szerint József Attilától nem idegen a transzcenden- cia távlata. Beney Zsuzsa, akinek az Ódáról írott sorait ismét idéztem, éppen eme távlat következtében állítja párhuzamba a két költeményt. A következőket állapítja meg. „A világegyetem s benne az emberi lét értelmének és rendjének keresése kap hangot az Eszméletben is; csakhogy itt nem a felismerés boldogságának, hanem a hiábavaló keresés reménytelenségének hangján. Az Eszméletben a költő képtelen az átfogó értelemig eljutni; s itt elkerülhetetlenül felmerül Istennek mint negatívumnak a jelentősége is. Az Eszmélet univerzuma ugyanis hol az emberi, hol pedig az ember fölötti világ zártságát jelenti (az ember fölöttit itt nem mint transz- cendenciát, hanem mint természeti-kozmikus törvényeknek engedelmeskedő - ha engedelmeskedő - világegyetemet értjük), s a költő reménytelenségének és kudarcának oka, hogy nem találja meg azt a kérdezési módot, mellyel az »egész világ« egyetemes törvényeire kérdezhetne.”

Beney Zsuzsa, ahogy olvassuk, bizonyos kételyt jelent be afelől, hogy a költeményben kialakított nézőpontból rá lehetne látni a természeti világ és a kozmosz fölött sejthető nem e világi létezésre, magam úgy gondolom, hogy például attól a világképtől, amely a 17-es számmal jelölt szakaszban kitapintható, nem lehet idegen a teremtés elvű világmagyarázat. Legalábbis nyílik út efelé az értelmezés felé:

Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére - csilló véletlen szálaiból törvényt szőtt a múlt szövődése és megint fölnéztem az égre álmaim gőzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol.