Irodalmi Szemle, 2005
2005/4 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Pomogáts Béla: Megbékélt lázadó
Száz éve született József Attila Az Óda és az Eszmélet, ahogy a korábbi fejtegetések megállapításai szerint A Dunánál, a Thomas Mann üdvözlése és a Hazám József Attila érett korszakának klasszikus remekei, egyszersmind a modern magyar költészet legnagyszerűbb alkotásai közé tartoznak. Ami utánuk következik, az már a fájdalom és olykor a fájdalom világából feltöré elemi életösztön (többnyire a szerelmi érzés) költészete. Kétségtelen, hogy ebben a kései (1936-1937-es) lírában is találhatók kimagasló értékű művek (akár a töredékek között). A versek világában azonban már nem a min- denség, a történelem vagy a lélek újszerű rendjét felfedező, avagy ennek kialakítására törekvő költői szemlélet áll, hanem a magányos és reménytelen szenvedés. Ugyanakkor talán azt is meg lehet kockáztatni, hogy ezekben a kései költeményekben jut el József Attila költészete a modern magyar keresztény költészet magaslataira: az istenkeresésnen, az Istenre találásnak azokhoz a megrendítő élményeihez, amelyek nemegyszer a gondviselést ostromló könyörgés, az Istent személyesen megszólító vallomás, általánosságban a misztikus líra magaslatain kapnak hangot. Meggyőződésem szerint ezekhez a versekhez, pontosabban ezeknek a verseknek az istenélményéhez és keresztény misztikájához a modem magyar költészetet tekintve egyedül Pilinszky János lírája hasonlítható. József Attila kései verseinek megrendítő tragikuma a bűntudat és a szeretet- vágy mélyen átélt érzései között bontakozik ki, ennek során alakít ki új, személyes kapcsolatot Istennel, akinek jóságára és szeretetére akkor is vágyik, ha léte felől elméjében olykor bizonytalanság támad. A bűntudatot mindinkább kilátástalanná váló sorsa és mindinkább elhatalmasodó mentális betegsége váltja ki. 1935 augusztusában En nem tudtam című versében mondja: „Én úgy hallgattam mindig, mint mesét / a bűnről szóló tanítást. (...) Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség / barlangja szívem (...) Most már tudom. E rebbenő igazság / nagy fényében az eredendő gazság / szívemben, mint ravatal feketül.” De idézhetném ugyanebből az időből Bűn című versét is: „Zord bűnös vagyok, azt hiszem, (...) Hogy bűnös vagyok, nem vitás. / De bármit gondolok, / az én bűnöm valami más, / Tán együgyű dolog. / Mint fösvény eltűnt aranyát, / e bűnt keresem én...” (Ez a költemény bizonyára ösz- szefúgg a költő pszichoanalitikus kezelésének eseményeivel.) A bűntudat persze, mint a korszak nem egy keresztény költője esetében, lehet a bűnbánat és a bűnbocsánat forrása, ez történik József Attila esetében is. A bűntudat mellett a kései versek másik jellegzetes érzése a mérhetetlen és ki nem elégített vágy a szeretet iránt. Ez a vágy, igaz, az ifjú József Attila költészetét is áthatotta, mégis a halál közelében boldogtalan, mert visszautasított szerelmi érzések nyugtalanító terhe alatt, eszmei és politikai csalódások, kiábrándulások nyomasztó tapasztalatai után mindinkább égetőbb és fájdalmasabb. Hadd idézzem itt a költő (különben az utóbbi évtizedben a szükségesnél talán többet is idézett) pszichoanalitikus feljegyzéseit: a Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben című szöveget: „Az a szerencsétlen, aki ezeket írta, mérhetetlenül áhítozik szeretetre, hogy a szeretet visszatartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni. Őt olyas
