Irodalmi Szemle, 2005
2005/3 - TANULMÁNY - Cseh Gizella: Adalékok a magyar népszínmű XIX. századi művelődéstörténetéhez (tanulmány)
Cseh Gizeila dött. Kettejük nélkül a népszínmű nem lett volna halhatatlanná, ugyanakkor azonban fejlődési lehetőségének kérdése sem záródott volna le a két színész egyéniségének szubjektív függvényeként; hisz az eleve a népszínmű reprezentálására pre- desztinálódott. Ez volt a haladást, ugyanakkor a megmerevedést is biztosító legmarkánsabb tényező. Tamássy József volt az ideális „falu rossza”, ő lett az „igazi magyar férfi” megtestesítője. Még nagyobb vonzerővel és jelentőséggel bírt „a nemzet csalogányának”, Blaha Lujzának a személyisége. Ez a meghatározás pontosan tükrözi Blaháné megítélését: a magyarság színpadi jelképévé vált. „Ahányszor még a magyar asszony típusát keresem: mindig Blaháné jutott eszembe ” — írta róla Bársony István.'1 Blaha Lujzát mindenekelőtt tehát énekesnőként tartjuk számon, színésznőként kevésbé volt jelentős. Minden szerepében önmagát nyújtotta: „Játszi érzel- messége visszariad a merészebb drámaiságtól, sötétebb színektől, a valóság 'pusz- ta-nyers ’ ábrázolásától18 Ugyanakkor Blaháné volt a főváros magyarosodásának egyik sikeres előmozdítója, hiszen az idegen „Blaha Lujza személyében ismerte meg a magyart, és buzdultföl, hogy ő is magyar lehessen. Budapestnek ő volt a magyar nevelője... ”19 A színésznő személye a műfaj mércéjévé, ugyanakkor a műfaj halhatatlanságát biztosító, de egyben a fejlődést, valamint a további átalakulást gátló tényezőjévé is vált. Kitűnően érzékelteti ezt egy-egy szatirikus megjegyzés. Idézzük Mikszáth Kálmán Blaháné a népszínművekben c. karcolatát: „Legelőször is, vegyük Blahánét, öntsük körül valami mesével, szőjünk a szerepébe sok nótát, s öltöztessük a darabban minél többször... ”20 A két művész személyének kulcsszerepe volt a népszínmű merev idillé válásában, hiszen „az 1870-es évek derekától az ő egyéniségükre szabták az írók darabjaikat. ”21 Ez a műfaji determinálódás volt főként az oka annak, hogy a népszínműírók alkotásainak nagy része nem mutatott nagy műfaji kilengéseket, eltéréseket. Az évtizedek előrehaladtával a népszínművek feldolgozására való témáinak köre fokozatosan szűkült, a feldolgozás módja pedig csaknem kizárólagosan a hagyományos idillikus stílusú variánst helyezte előtérbe. Az idézett 1874-es fordulat nyomán a műfaj a népiből teljesen népiessé, azaz a parasztság valódi problémáit ábrázolni szándékozó műfajból a kispolgárság faluképét, falu iránti nosztalgiáját megjelenítő színjátéktípussá vált. Ezzel együtt kezdődött meg a műfaj teljes agóniája, és háttérbe szorulása az operett mögött. 5. A MŰFAJ NEVES ALKOTÓI, NÉPSZÍNMŰVEI ÉS MŰFAJI VARIÁNSAI A következőkben az 1850 utáni korszak népszínműirodalmának kiemelkedő alkotóit és jelentősebb műveit idézzük fel. A kor legmarkánsabb egyénisége továbbra is Szigligeti Ede, aki a Cigány című népszínművével kijelölt egy új haladá
