Irodalmi Szemle, 2005

2005/3 - TANULMÁNY - Cseh Gizella: Adalékok a magyar népszínmű XIX. századi művelődéstörténetéhez (tanulmány)

Adalékok a magyar népszínmű XIX. századi művelődéstörténetéhez

si irányt: a nemzetiségek életének ábrázolását. Követőinek száma szépen gyarapodott, és ily módon a nemzetiségi népszínművek száma is nőtt. Ide sorolható Kőmíves Imre A zsidó honvéd című darabja (1868), Horváth Miklós műve, az Anica, a szép oláh lány (1873), Bérezik Árpád A székelyföldönje (1874), Margitay Dezső alkotása, A zsidó kortes (1874), Mátray Béla Koncsag Lajkója, avagy Moldován Gergely 1879-ben született Szép Iliánája.

A korszak másik meghatározó alakja Szigeti József. Érdekes és sokrétű személyiség volt. Színész, kora legismertebb komikusa, emellett a Kisfaludy Társaság és a Tudományos Akadémia tagja, kiemelkedő dramaturg és drámaíró. Szigligeti nyomdokain haladva indult el az alkotói pályán. Amíg Szigligeti a komolyabb társadalmi mondanivaló tetületéről is merített, addig Szigeti a népszínművek komikus oldalát teljesítette ki: továbbfejlesztette a műfaj bohózatos és vígjátéki elemeit. Nevét halhatatlanná/á vén bakancsos és fia, a huszár (1855) és A csizmadia mint kísértet (1856) című színmüvei, a bohózatos műfaji variáns klasszikusai tették. E két alkotás nyomán a fejlődési irány kétfelé szakadt: a szerzők elkezdték alkalmazni a vígjátéki és bohózatos elemek sorát, valamint a népi babonákat és a hiedelmeket. Mindkét irány iskolapéldája azonban továbbra is az említett két darab maradt.

Vígjátéki és bohózatos elemek sorát tartalmazza Tóth Kálmán Dobó Katica és az Ördög párnája című darabja (1861, 1875), Almási Balogh Tihamér A Borzáné Marcsája (1880), Gabányi Árpád Sehonnaija (1881), avagy Csepreghy Ferenc Piros bugyelláris és Szép asszony kocsisa című alkotása. Népi babonákkal és hiedelmekkel tarkított Kazár Emil Kincskeresőkje (1874).

Újra csak visszatérünk Szigligeti Edéhez, hisz a következő jelentős „műfaji elágazás” megálmodója és kidolgozója ismét csak színházi szakemberünk. Ez a darab volt a Lelenc (1863), amely a már ismert műfaj újabb metamorfózisaként látott napvilágot: a népdráma és a társadalmi dráma közötti határt feszegette. Már maga a társadalmi háttér és probléma felvetése újdonságjelleggel bírt. Nem utolsósorban azért jelentős ez az alkotás, mert Szigligeti egy olyan kísérletet valósított meg, amellyel szerette volna megállítani a népszínmű rossz irányba, a maximális stili- záltság felé való elhajlását.

A műnek akadt folytatása. Méghozzá a népszínmütörténet leghírhedtebb darabja, Abonyi Lajos alkotása, A betyár kendője (1871), amely új színt vitt a műfaj világába. Abonyi azok közé az írók közé tartozott, akik a saját egyéni ízlésük és világuk szerinti műveket alkottak. Individuális utat járt be, és a későbbiekben legnagyobb sikert alkotott műve pedig a korabeli idők heves ellenállásába ütközött.22

A betyár kendője a magyar népszínművek drámaibb, naturalistább lehetőségét ragadta meg. Előzményei voltak, de folytatása nem akadt. Miről is van szó? Bandi, a számadó gulyás, szenvedélye a csaplároslány, Buzi Zsófi iránt egyre hatalmasabb. Egészen addig fajul, hogy - nős ember lévén - a lány kedvéért hajlandó volna akár nejét is megölni. Ezt meg is valósítja: egy téli napon az erdőn élete párját egy - a Zsófitól kapott - selyemkendővel felakasztja. A kendő leszakad, az