Irodalmi Szemle, 2005
2005/2 - Pereszlényi Sándor: A száműzött (elbeszélés)
A száműzött 57 re. Tapasztalatból tudta, hogy a napfény a távcső lencséjéről mozgó fénypont formájában verődik vissza, és nagy távolságra elárulja a megfigyelőt és annak pontos helyét. Felfedezte a jól ismert erdei utat, végén a tisztással, ahol a járőröket hatóránként, menetrendszerűen váltják, majd a tisztástól hétszáz méternyire jobbra a negyvenhetes számú oszlopot. Ha emlékezetem nem csal - villant át az agyán -, a szögesdrót alsó öt szála úgy van az oszlophoz erősítve, hogy pillanatok alatt eltávolítható, s mögötte két oszlopköz szélességében nincsenek aknák. Néhány perc múlva felbukkant előtte a tisztás irányába lépkedő, kéttagú járőr. Amikor a negyvenhetes oszlophoz ért, az őrnagy karórája tizenegy harmincat mutatott, s tizenegy ötvenegyet, amikor elérte a tisztást. Rövidesen távoli motorbúgás hallatszott, jelezve, hogy közeledik a váltás, s csakhamar felbukkant a visszafelé lépegető járőr. Ismét az órájára nézett, figyelemmel kísérte a járőr mozgását, s megállapította, hogy az út visszafelé hét perccel tovább tartott. Logikus - gondolta -, az út visszafelé enyhén emelkedik, a járőr pedig hatórás szolgálatnak néz elébe, tehát komótosabban mozog. Hazafelé meg a ló is frissebben lépked. Bálint őrnagy erős kényszert érzett, hogy lefusson a határt jelző drótkerítésig, s utat vágjon magának egy új világba, amelyről nem tudta, milyen, csak feltételezte, hogy a jelenleginél rosszabb nem lehet. De az is világos volt számára, hogy feltétlenül meg kell várnia a váltás időpontját, mert addig a járőr mozgása kiszámíthatatlan. Lemászott a toronyból, körülnézett, s aggódva állapította meg, hogy feltámadt a szél, és északnyugat felől hatalmas viharfelhők közelednek. - Na, Bálint fiam - dörmögte -, téged ma alighanem elver az eső. - Bement az erdőbe, s lassan elindult lefelé a dombon. Százméternyi utat tehetett meg, amikor a lombokon cikázó villámok és hatalmas mennydörgés kíséretében kopogni kezdtek az esőcseppek. Gondosan kerülve a magas fákat az erdő fiatal fenyőfákkal sűrűn benőtt részébe húzódott. - Nehogy most csapjon agyon a mennykő - mormogta, s letelepedett a hátizsákjára. Amíg várakozott, az eső és a napsütés szinte rendszeres időközökben váltogatta egymást. - Április van - szögezte le -, és a hegyekben egyébként is gyorsan változik a időjárás. Akaratlanul felvillant emlékezetében egy gyermekvers az elemi iskola első osztályának olvasókönyvéből: „Hol a szél fúj, hol a nap süt, még sohase láttunk ilyen bolond hónapot, mint április barátunk!” - szavalta gondolatban, azzal az egyértelmű megállapítással zárva elkalandozó gondolatait, hogy úgy látszik, a dolgok az agyára mentek. Öt órakor ismét eleredt az eső. Közeledett az alkony. - Most aztán jól kösd fel a gatyád, Bálint - mormogta. Felállt, nyakába akasztotta a távcsövét, a drótvágó ollót viharkabátja oldalzsebébe tette, és óvatosan, kerülve a földre hullott száraz ágakat, zajtalanul elindult a határ felé. Becslése szerint hetven-nyolcvan méternyire volt az erdő szélétől, amikor a fák mögött meglátta a drótkerítést, s távcsöve segítségével felfedezte a negyvenhetes oszlopot. Egy fenyőbokor mögötti mélyedésből óvatosan eltávolította a száraz ágakat, tobozokat, kezében a távcsővel úgy
