Irodalmi Szemle, 2005
2005/2 - Duba Gyula: Galambtemető (3.) (regényrészlet)
42 Duba Gyula a képzelet még egyszer. Ekkor jutott eszembe az agymagnetofon ötlete! Feltalálhatnák már! Felvenné és visszahallgathatóvá tenné a haszontalanul elszállt vagy könnyelműen eltékozolt gondolatokat! Ma már békésen együtt dolgoznak az írógép és képzeletem. Mindkét kezemmel írok, bár csak egy-két ujjal, a gondolataim megjuhászodnak - a korral jár? - és alkalmazkodnak, hozzászoknak a gép ritmusához, futás helyett gyorsgyaloglást mímelnek, míg a jóindulatú írógép igyekszik szaporán követni a nyugtalanul mozgolódó, loholó képzeletet. Tehát az első mondat, de... nem csak az! Igazából az első fogalmazás, az egész vázlat! Vázlatnak nevezem, bár több annál: a mű gerince! Ha az első fogalmazás csapnivaló, aligha lesz belőle élő teremtvény. Ha épkézláb, fél siker. Mert rendszerint nemcsak a gerinc, hanem maga a csontozat is, a megéledő mű csontváza! Már csak szerves anyaggal kell borítani, hússal, inakkal és izmokkal felruházni, ideggócokkal és sejtekkel ellátni! Fényesre csiszolt mondatokkal gazdagítani, stilizálással és finomítással kifényesíteni, csillogítani, mint az ünneplő félcipőt, akár suvickolni, akár a pompás lábravalót, amelyben a bálba megyünk. Az első fogalmazás nem nyersanyag, sem kísérlet, nem óvatos megközelítés vagy rámenős támadás! Hanem az alapok lerakása és az emeletek egymásra magasítása, még nem tökéletes, ám nem is hebehurgyán elsietett megközelítése az időtlennek. Az első megfogalmazás a teremtés hat napjához mérhető; a mű alapvonásai létrehozva! A kérdés vizsgálatának másik oldalát jelenti, hogy mire ment a hat nap munkájának eredményével a Teremtő?! Nem szívesen szólok magamról, de kénytelen vagyok, nyakig ülök az elbeszélendő eseményekben. Ne csodálkozzunk hát, hogy írói gondjaim és munkamódszerem a történet szerves részévé válnak, értelmezik a dolgok súlyát és befolyásolhatják az eseményeket. Az elbeszélés az élet sűrített változata, nem igazabb annál, csupán másképp igaz. Könnyebben érthető és értelmezhető, megjeleníti a láthatatlant is. A képzelet és beleérző készség szavakból és fogalmakból szőtt hálót vet ki és szívszorongva lesi a mindenütt jelenvaló és állandóan rosszindulatúan munkálkodó végzetet! Mely tragikumnak, a felszín alatt bontakozó drámának magam is részese vagyok. Ennél fogva - most sejtettem meg - némi pátosztól, a veszélyeztetett élet nemes pátoszától mégsem menekülhetek! Az író munkája bizonyos értelemben maga is patetikus. Emelkedetten önző olyan értelemben, hogy kénytelen feltételezni magáról; jelentősége, értelme és súlya van, elhivatottsággal rendelkezik. Hogy joga van véleményt mondani az életről és ítélkezni az ember felett! Hogy véleménye mérvadó és az értékrend, melyet magabiztosan közvetít, kötelező lehet! Innen kiváltságos helyzete, de felelőssége is! Az irodalom szükséges életerőnek hiszi magát s az író a hiteles emberi tudat képviselőjének! Hagyjuk meg ebben a hitében, különben nincs értelme tovább folytatni a történetet. Már pedig folytatni akarom. S nemcsak azért, mert már-már akaratomon kívül is a része vagyok, mondhatnám, sorsom, osztályrészem s végzetem a részesének lenni, hanem mert mit is tehetnék mást? Ha fiatalabb lennék, talán politikus-
