Irodalmi Szemle, 2005
2005/2 - Duba Gyula: Galambtemető (3.) (regényrészlet)
Galambtemető (3.) 43 nak mennék, a minoritás harcias képviselőjévé válnék, bár nemigen fűlik hozzá a fogam s alighanem alkalmas sem vagyok rá! Talán vállalkoznék, korunk hősének, a privatizőmek a kiszámíthatatlan, ám általában kifizetődő pályájára lépnék, bár ehhez aztán aligha van tehetségem. Pedig tudom, jócskán hoz a konyhára, mérhetetlenül többet, mint a szerzői jogdíj, köznyelven honorárium, amely olyan manapság, mint a búvópatak, valahol a háttérben a mélyben csordogál, míg végre felbuggyan, s akkor is nagyon szegényes forrásnak bizonyul. Ám a vállalkozás... az igen, különösen annak, aki tudja, hogy bár fejétől bűzlik a hal, ám ilyen illatozó politikus fejek közelében langyosan termő pocsolyák és halbő tavacskák hunyorognak a fényben, s a gazdagon vajúdó eszmeiség reprezentánsainak a környéke sás-, békanyál- és ebihaltermő mocsárvilág. Mégsem veszem hát feléjük az irányt, hanem elhitetem magammal, hogy a szellem birodalma hatalmas és megingathatatlan, amely - a mennybolthoz hasonlóan, ahol a Teremtő lakik - szilárd mennyezetként borítja az emberi világot. A magányos szellemiségek, az írók pedig messziről látható, karcsú és pompás világítótornyok, s talán eligazítják az emberiséget önpusztító kísérleteiben. Segítik tébláboló botladozásában, míg a gondolkodás rögös útjait járja az egyre kaotikusabb és globálisabb életvalóságban. S ez bizonyára vélem, érvényes akkor is, amikor az írók töredék népcsoportot képviselnek, szerény és magányos nyelv szószólóiként és tragikus történelmének termékeiként, egyszóval, ha olyan ismeretlen szellemi lidércfények, amilyen jómagam vagyok. Senki nem tehet róla, ha nem születik egy világbirodalom dicső fővárosának kellős közepén, sem világnyelvet birtokolva anyanyelveként, hanem a minoritás vidéki parasztportájának nehéz szagú, fehérre meszelt házában látta meg a napvilágot, ahol nyár elején tehéntrágyával kevert, híg sárral „csapják” a télen-nyáron hideg agyagtalajt. Ezzel azonban befejezzük az emelkedett hangulatú és nemes küldetésű ironizálást, amelyet, lám - egyre nélkülözhetetlennek érezve - minduntalan előveszünk, amikor a hozzám hasonló írónak és irodalmárnak az egyetemességhez és a nagyvilághoz való viszonyáról elmélkedünk. Végül lassan a lényeg közelébe férkőzöm! Ülök az íróasztal mellett és figyelek, mint a barázdában lapuló nyúl, ahogy rémülettől kimeredő szemmel figyeli a közeledő óriást, a vadászt, mint hozza számára a vészt. A férfi és az asszony mindennapjait követem, mint örülnek egyre kevesebbet és szorongnak egyre többet, bár erről alig vesznek tudomást. Az idő kérlelhetetlenségébe belefáradva, változtató akaratába beletörődve, ösztönösen és megadóan élik sorsukat. Valamint nyomorult galambokat nézek, ahogy gondtalanul, eleven élénkséggel várják holnapjukat s nem érzik végzetük markának szorítását. Elbeszélésem elején a Prisvin Madártemetőjét említettem meg Makkfejű Sztyepánt, aki tudja, hogy merre van a madártemető, s hogy - amiről az emberek nem tudhatnak - mi történik ott! De hol van Prisvin és Makkfejű Sztyepán világa az enyémtől...?!
