Irodalmi Szemle, 2005
2005/2 - Duba Gyula: Galambtemető (3.) (regényrészlet)
Galambtemető (3.) 41 holnap...! Edényekkel bajlódik a konyhában, halkan megcsörrennek, s a gáztűzhelyre nagy kék fazekat tesz, meggyújtja alatta a gázt, s a mohó opálszín lángok gonoszul sziszegve körülnyaldossák a fazék alját. A konyhában megnyugszik, gondolja a férfi, ott mindig biztosnak érzi és megtalálja önmagát. Mint az író az íróasztala mellett, mikor ír! 8. „MINT A BARÁZDÁBAN LAPULÓ NYÚL” Sokat ülök az íróasztalom mellett, de nem mindig írok. Szerencsés pillanatokban, alkalmas időben éppen csak a gép elé kell ülnöm s máris verem a billentyűket. Széplelkek emelkedettségével szólva: ó, az ihlet termékeny pillanatai! Magam inkább azt mondom az ilyen ritka pillanatokra: szerencse! Megkímélnek a kíntól, melyet az első leírt mondat okoz! Mert ennek jónak kell lenni. Szinte már benne van a mű minőségének természete, cseppben a tenger, mint egy zenedarab az első hangleütésben. Talán még inkább névjegye az írásnak, mint maga a címe! Kedvet ad az íráshoz s talán olvasásához is. Aztán ha a továbbiakban sok ilyen mondat van a szövegben, varázslatossá tehetik a művet. Ha az első mondat köny- nyen és biztosan kiválik a semmiből, hogy az üres fehér papírra telepedjen, a továbbiak is rendben folynak. De ha nem...! Akkor jön a kín! Szó szerint a szenvedés! A pontosság kedvéért s némi pátoszt megengedve: vonaglom, mint a fába szorult féreg! Korábban, szertelen és célratörő fiatalság, gyakran kávéházban s kézzel írtam. Aztán gépbe diktáltam, vagy még többször, magam gépeltem szövegeimet. Utólag látom, hogy a gépelt kéziratteremtés már némi otthonosságra, bizonyos háziasságra, civil nyugalomra utalt. A kézírásomat sikerült elrontanom, szinte olvashatatlanná vált. A gondolatok írásjelekkel való nyomon követése megkövetelte adóját, kézírásom furcsa gyorsírássá alakult. Egyéni volt, másoknak megfejthetetlen. Nem intézményesített jeleket használt, hanem alkalmi és zavaros, rapszodikusan következetlen görbületeket és vonaltöredékeket, avatott grafológus a felbomló lelkialkat pompás megnyilvánulásainak minősíthette volna őket, magam is nehezen olvastam és gyakran meg kellett fejtenem jelentésüket. S ha nem tudtam megfejteni, hát kitaláltam vagy újrateremtettem értelmüket. Életem derekán tértem át az otthoni munkára, dolgozószobámban gépbe fogalmaztam! Mondhatom, nem ment könnyebben! A gondolatok nem követték lassabban egymást, s amellett mondatokká egyberándulva, a fizikai részvételt is igényelték, a kezek munkáját és a papír közvetlen érintését, az anyaggal való teljes „a- zonosulást”. Aztán ezt is megszoktam s a gondolatok nem hagytak el, bár sokszor gyorsabban száguldottak, mint ahogy a billentyűket kalapálhattam, feltorlódtak és elborítottak, betemetéssel fenyegettek, jószerével kétségbe ejtettek. Azzal szorongattak, hogy nagy részük veszendőbe megy. Kár lenne értük, riadoztam ilyenkor, hiszen pótolhatatlanok! Ahogy ugyanabba a folyóba nem léphet kétszer az ember, mint mondta volt a görög bölcs, ugyanabban a gondolatfolyóban sem fürdethető
