Irodalmi Szemle, 2005
2005/2 - Duba Gyula: Galambtemető (3.) (regényrészlet)
40 Duba Gyula sére, közben nem beszélnek, az asszony némán végzi küldetésnek beillő tevékenységét. A kisebb halomhoz lépett s itt folytatta elmélyült munkáját. Mely, s ez pillanatig sem kétséges, számára most a legfontosabb! Ezek kétszer háromméteres és másfélszer kétméteres szőnyegek, sorra veszi őket. Egy kék és barna színű s ezek különféle árnyalatában pompázó, kazettás mintájú gyapotszőnyegnél megállapodott, sokáig tapogatta és simogatta, valóban nagyon szép! A férfi kissé megnyugodott s már azon töprengett, hol találnak majd számára helyet, az asszony ránéz, mit szólsz hozzá?, kérdi a tekintete, de a férfi hallgat, a szeme sem válaszol, még bizonytalan, bár most mindenbe beleegyezne. Erre az asszony, csalódását nem mutatva, tovább keres, nagyon tarka s mégis tompán színes, finom keleti mintákkal é- kes, virágokkal kombinált darab kerül a kezébe, árcédulája szerint bolgár munka, gépi szövésű, ám látványosan népi motívumokkal. Jellegzetes balkáni üzenet, színpompás s mégsem kirívó, igazán szolid üdvözlet délről, ahol valamikor először látták a tengert.- Szozopol... ó istenem... - mondta az asszony és simogatta a szőnyeget -, emlékszel még Szozopolra, a homokra, a tengerre...?- A legszebb nyarunk volt... - mondja a férfi helyeslőén -, persze hogy emlékszem... sosem felejtem el...! Vannak dolgok, amiket nem felejtünk el...!- Vannak... istenem, Szozopol... milyen kék és langymeleg volt a tenger...! A királypálma alá tesszük - mondta aztán -, a nagy pálma alatt méltó helye lesz, a tengerre emlékeztet...! Boldognak tűnik fel s nagyon nyugodtnak. A férfi vaskos szivarrá göngyölve a hóna alatt viszi a szőnyeget. A forgalmas utcákat elkerülik, az asszony segítene, de a férfi nem engedi, ne hősködj!, ez az én dolgom, mindketten jókedvűek. A lépcsőkön már nem ajánlotta fel a segítségét, lassan megy a férfi után, a kanyarulatokban megállt és rövid időre megpihent, a második emeleten járt, amikor a férfi már nyitotta az ajtót. Nyugodtan, kényelmesen gyere, szólt vissza a férfi, ne siess...! A szőnyeget az előszobában a sarokba állítja, kabátját a fogasra akasztja, cipőjét veti, mire az asszony belép. A hálón át a fürdőszobába mennek kezet mosni. A galamb az ablakon ül, már nem élénk, magába húzódva csapzott tollcsomóként gubbaszt a sarokban, szerencsétlennek tűnik, mint aki egyszerre végzetére döbbent.- Valamit sejt... - nézi az asszony s jókedve elszáll, eltűnik, mint az érdemtelen öröm, melyre nem szolgáltunk rá, majd kedvetlenül mondja. - Kergesd el, kérlek, látni sem bírom...!- Semmit nem tud - próbálja őt nyugtatni -, az állat nem sejti a jövőt, a jelenben él és a körülményei szerint viselkedik... - Erősen megkocogtatta az üveget, s a galamb nehézkesen felrepül, csapkodva keresi helyét, majd a szellőzőnyílásba száll, izeg-mozog, nyugtalan, bámulja őket a tört fényű gombszemével, de mintha már nem látná! - A szőnyeget mikor tesszük helyére? - kérdi, aztán nem tudja, miért, választ vár, várja s közben fél tőle, szorongva gondol rá. Az asszony azt mondja, hogy majd később, először ebédet készít, igen, majd aztán, később! Vagy talán
